Tűk és tavirózsák

Elkapta a kendőt, és körülnézett, merre lehet a tulajdonosa. A követ¬kező pillanatban megjelent a Fehér Királynő: sebesen futott, kitárt kar¬ral, mintha repülne. Alice nagyon jólnevelten elébe ment.
- Szerencse, hogy épp énfelém fújta a szél - mondta, miközben ráadta a kendőt.
A Fehér Királynő rémült, gyámoltalan arccal nézett rá, közben egyre motyogott magában valamit, ami így hangzott: „Vajas kenyér, vajas ke¬nyér”; Alice megérezte, hogy ha most társalogni akar, akkor neki kell kezdeményeznie. Kissé félénken rákezdte:
- A Fehér Királynőnek tetszik lenni?
- Hát igen, bár tetszeni éppen nem tetszem magamnak - mondta a Királynő. - Egyáltalán nem az én ízlésem szerint vagyok öltözve.
Alice úgy vélte, jobb, ha nem bonyolódnak vitába mindjárt megismerkedésük kezdetén, ezért inkább elmosolyodott, és így szólt:
- Ha felséged megmondaná, hogyan segíthetek, igyekeznék meg¬tenni minden tőlem telhetőt.
- De én nem akarom, hogy segíts! - nyöszörögte szegény Ki¬rálynő. - Már két órája öltöz¬ködöm, és még mindig nem tetszem ma¬gamnak.
Alice úgy látta: elkelt volna még valaki, aki segít a Királynőnek az öltözködésben, mert bizony cudarul nézett ki. „Minden egyes darab csálén áll rajta - gondolta -, és ráadásul telis-teli van a ruhája tűkkel!”
- Megengedné, hogy a kendőt jobban odaerősítsem? - tette hozzá fennhangon.
- Nem tudom, mi baj van vele - mondta a Királynő búsan. - Talán rossz a kedve. Megtűztem itt is, megtűztem ott is, de nincs benne kö¬szönet!
- Nem is állhat rendesen, ha csak az egyik oldalán van megtűzve ¬- jegyezte meg Alice, miközben finom mozdulatokkal átrendezte a kendőt tartó tűket. - Szent isten, hogy néz ki a haja is!
- Belegabalyodott a hajkefém - sóhajtott a Királynő. - A fésűmet meg már tegnap elvesz¬tettem.
Alice óvatosan kiszabadította a kefét, és hosszas fáradozással úgy¬-ahogy rendbe tette a hajbozontot.
- No, így mindjárt más! - jelentette ki, miután áthelyezte a tűk nagy részét is. - Hanem igazán szüksége volna szobalányra!
- Téged örömmel fölfogadnálak! - mondta a Királynő. - Kapnál he¬tenként két pennyt és minden másnap lekvárt.
Alice nem tudta visszafojtani a nevetést, miközben így felelt:
- Nem szeretnék a szolgálatába állni... és a lekvárt sem szeretem.
- Pedig nagyon finom lekvár - mondta a Királynő.
- Hát ma akkor se kérnék, köszönöm.
- Ha kérnél, se kapnál. A szabály ez: lekvár tegnap, lekvár holnap, de lekvár ma sosincs.
- Hát valamikor csak kell lennie - ellenkezett Alice.
- Dehogyis! - legyintett a Királynő. - Megmondtam: minden másnap lekvár. Ma pedig ma van, nem más nap.
- Nem értem - mondta Alice. - Ez rémesen bonyolult.
- Ez a visszafelé haladó élet hatása - magyarázta a Királynő barátsá¬gosan -, attól kezdetben mindig elszédül az ember...
- Visszafelé élni? - kérdezte Alice mély megdöbbenéssel. - Soha éle¬temben nem hallottam még ilyet!
- ...de van egy nagy előnye is: az embernek mindkét irányban műkö¬dik az emlékezete.
- Hát az enyém biztos, hogy csak egy irányba működik - mondta Alice. - Én nem emlékszem olyan dolgokra, amelyek még nem történtek meg.
- Hitvány egy emlékezet az olyan, amelyik csak visszafelé működik - ¬jegyezte meg a Királynő.
- És milyen dolgokra emlékszik a legjobban? - kockáztatta meg a kérdést Alice.
- Azokra, amelyek a jövő hét utáni héten történtek - válaszolta a Királynő derűsen. - Itt van például a Király hírnöke - folytatta, miközben ujjára hatalmas tapaszt illesztett. - Most épp börtönben van, a bün¬tetését tölti, de a tárgyalás csak a jövő szerdán kezdődik, és a bűncselek¬ményt csak mindezek után követi el.
- És ha sohasem követi el a bűncselekményt? - kérdezte Alice.
- Hát akkor annál jobb, nem igaz? - mondta a Királynő, miközben a tapaszt egy kis szalaggal az ujjára kötözte.
Alice úgy érezte, hogy a legutóbbi kijelentés igazsága tagadhatatlan.
- Persze hogy annál jobb. Viszont az már nem volna annál jobb, ha közben megbüntetnék.
- Ebben tévedsz - mondta a Királynő. - Téged megbüntettek már?
- Csak ha hibáztam.
- De minél inkább hibáztál, annál jobban rászolgáltál, nem igaz? - ¬vágta ki a Királynő diadalmasan.
- Igen, de én akkor elkövettem azokat a dolgokat, amelyekért meg¬büntettek - mondta Alice -, és az nagy különbség.
- De ha nem követted volna el, akkor még jobb lett volna - mondta a Királynő -, lásd már be, lásd már be, lásd már be! - A hangja közben egyre fölfelé szárnyalt, úgyhogy az utolsó „be” szinte visításnak hang¬zott.
Alice már hozzáfogott az ellenérvek felsorolásához:
- Itt valahol hiba van... - amikor a Királynő olyan hangosan kezdett sikítozni, hogy félbe kellett hagynia.
- Jaj, jaj, jaj! - rikoltotta a Királynő, és közben úgy lóbálta a kezét, mintha le akarta volna rázni a csuklójáról. - Vérzik az ujjam! Jaj, jaj!
Úgy sivított, mint egy gőzgép: Alice-nek mindkét kezét a fülére kellett szorítania.
- De hát mi a baj? - kérdezte, amint szóhoz jutott. - Megszúrta az ujját?
- Még nem szúrtam meg - jajveszékelt a Királynő -, de nemsokára megszúrom! Jaj, jaj!
- És mikor fogja megszúrni? - érdeklődött Alice, aki közben alig bírta visszatartani a nevetést.
- Amikor legközelebb megigazítom a sálamat - nyögte szegény Ki¬rálynő -, a brossom tűje kinyílik. Jaj, jaj! - Alig ejtette ki e szavakat, kinyílott a bross. A Királynő hirtelen odakapott, hogy becsukja.
- Vigyázzon! - kiáltotta Alice. - Rosszul tartja! - Azzal ő is a bross¬hoz nyúlt, de már későn: a tű megcsúszott, és megszúrta a Királynő ujját.
- Látod, ez megmagyarázza, miért vérzett az imént - mosolygott a Királynő. - Most már érted, hogyan történnek itt a dolgok?
- De most miért nem jajgat? - kérdezte Alice, és készenlétben tar¬totta a tenyerét, hogy ha kell, újból a fülére szorítsa.
- Már kijajgattam magam - mondta a Királynő. - Mi értelme volna elölről kezdeni?
Közben ismét világosodni kezdett.
- Úgy látszik, elrepült a varjú - könnyebbült meg Alice. - Örülök neki. Már azt hittem, itt az éjszaka.
- Bárcsak én is tudnék örülni egyszer! - sóhajtott fel a királynő. ¬- Csak sajnos nem emlékszem rá, hogyan kell. Nagyon boldog lehetsz, hogy itt élsz az erdőben, és akkor örülsz, amikor csak akarsz!
- De annyira egyedül vagyok itt! - mondta Alice bánatosan, és magá¬nyosságának gondolatától két hatalmas könnycsepp gördült le az arcán.
- Jaj, csak ezt ne! - kiáltotta szegény Királynő, és kétségbeesve tördelte a kezét. - Gondold meg, milyen nagy lány vagy már! Gondold meg, milyen nagy utat tettél meg ma! Gondold meg, hány óra van! Gondolj meg akármit, csak ne sírj!
Alice-nek ezen még sírás közben is nevetnie kellett.
- Felséged attól, hogy meggondol valamit, abba tudja hagyni a sí¬rást? - kérdezte.
- Csak ez a módja - mondta a Királynő mély meggyőződéssel -, mert senki nem csinálhat két dolgot egyszerre. Hány éves is vagy?
- Hét és fél pontosan.
- Szükségtelen hozzátenned, hogy „pontosan” - jegyezte meg a Ki¬rálynő -, anélkül is elhi¬szem. Most pedig én mondok neked valami el¬hinnivalót: én épp most vagyok százegy éves, öthónapos és egynapos.
- Ezt nem hiszem! - mondta Alice.
- Nem? - szánakozott a Királynő. - Próbáld meg elhinni: végy mély lélegzetet, és hunyd be a szemed!
Alice nevetett.
- Nincs értelme - mondta -, a lehetetlent nem hiheti el az ember!
- Szerintem nincs elég gyakorlatod - mondta a Királynő. - Én a te korodban naponta félórán át csak ezt gyakoroltam. Volt úgy, hogy már reggeli előtt hat lehetetlen dolgot elhittem. Ott repül a kendőm megint!
Míg beszélt, kinyílott a bross, és egy hirtelen szélroham átfújta a sálat egy kis patakon. A Királynő kitárta a karját, a nyomába eredt, mintha repülne, és ezúttal sikerült elkapnia.
- Megvan! - kiáltotta diadalmasan. - Most én fogom feltűzni magam¬nak, egészen egyedül!
- Az ujja már teljesen begyógyult? - kérdezte Alice nagyon udvariasan, miközben maga is átlépett a kis patakon a királynő nyomában.
- Begyógyult bizony! - kiáltotta a Királynő, és a hangja egyre maga¬sabb lett. - Be! Beee-ee! Beeee! - Az utolsó szavak már annyira hason¬lítottak egy juh bégetéséhez, hogy Alice elképedt. Ránézett a Király¬nőre, aki úgy festett, mintha hirtelen gyapjúba csomagolta volna magát. A kislány megdörzsölte a szemét, és ismét körülnézett. Valóban egy boltba került? És ott, a pult túlsó oldalán... csakugyan egy juh ül? De váltig dörzsölhette a szemét - ezt látta, nem mást. Egy homályos kis boltban volt, könyökével a pultra támaszkodva, vele szemben pedig karosszékben egy öreg Juh ült és kötögetett, de időnként felemelte a tekintetét a kötésről, és hatalmas szemüvegén át Alice-re nézett.
- Mit akarsz vásárolni? - kérdezte végül a Juh a kötés egyik szüne¬tében.
- Hát... egyelőre nem is tudom - mondta Alice nagyon halkan. - Ha szabad, előbb körülnézek itt.
- Nézhetsz előre és oldalt, bármelyik irányban - mondta a Juh -, de körül nem tudsz nézni, hacsak nem nőtt szemed a hátadon is.
Alice-nek történetesen nem nőtt szem a hátán, így beérte azzal, hogy körbejárt a kis boltban, és végigpillantott a polcokon.
A boltot mindenféle furcsa tárgy töltötte meg, de az egészben az volt a legkülönösebb, hogy az a polc, amelyiket épp szemügyre vett, mindig üresen állt, bár körülötte a többi roskadásig tele volt.
- Úgy látszik, itt vándorolnak a dolgok - mondta végül panaszosan, miután egy-két percig hiába üldözött a tekintetével egy nagy, fényes vala¬mit, amit hol babának, hol varródoboznak vélt, és bárhová nézett, min¬dig a szomszédos polcon állt. - Ez a legvonzóbb mind között, de... tudom már, mit csinálok - tette hozzá, mert valami eszébe jutott. - Kö¬vetni fogom a szememmel egészen a legfelső polcig. A mennyezeten csak nem tud keresztülmenni!
Hiába reménykedett: a „dolog” akadálytalanul áthatolt a mennyezeten.
- Mi vagy te, gyerek vagy pörgettyű? - kérdezte a Juh, miközben felvett két újabb kötőtűt. - Ha így forgolódsz, nemsokára elszédülsz. ¬- Most már tizennégy pár kötőtűvel dolgozott; Alice elámulva figyelte. „Hogyan tud vajon ennyi tűt egyszerre kézben tartani? - gondolta. ¬- Percről percre jobban hasonlít egy sünhöz!”
- Tudsz evezni? - kérdezte a Juh, és közben átnyújtott Alice-nek két kötőtűt.
- Igen, egy kicsit... de nem a szárazföldön, és nem kötőtűkkel - kezdte a kislány, de a kötőtűk hirtelen evezőkké váltak a kezében, és egyszer csak azt vette észre, hogy csónakban ülnek, mely egy folyó mere¬dek partjai között siklik, úgyhogy nem maradt más hátra: evezéshez kellett látnia.
- Vigyázz a tollra! - kiáltotta a Juh, miközben újabb pár kötőtűt vett fel.
Erre nemigen lehetett mit felelni, így Alice hallgatott, és evezett to¬vább. Valami furcsa volt a vízben: időnként az evező megakadt benne, és alig akart kijönni.
- A toll! A toll! - kiáltotta ismét a Juh, és újabb tűket vett kézbe. ¬- Mindjárt rákot fogsz!
„Bárcsak fognék - gondolta Alice. - Nagyon szeretem a rákokat.”
- Nem hallottad, mit mondtam? - kiáltotta a Juh mérgesen, és egész csomó tűt vett föl egyszerre. - Vigyázz a tollra!
- De hallottam - mondta Alice -, elég gyakran mondta, és nagyon hangosan. De hol maradnak már azok a rákok?
- Hát a vízben! - válaszolt a Juh, és néhány tűt a hajába tűzött, mert a kezébe több már nem fért. - Vigyázz a tollal, ha mondom!
- Miért emlegeti annyiszor azt a tollat? - kérdezte Alice most már eléggé ingerülten. - Nem vagyok én madár!
- De igen - mondta a Juh. - Egy kis liba vagy.
Alice ettől kissé megsértődött, úgyhogy néhány percig szünetelt a tár¬salgás, miközben a csó¬nak lágyan továbbsiklott; olykor hínárok között (amitől az evezők még jobban beleragadtak a vízbe, mint máskor), másutt fák alatt, de a fenyegető, meredek partoldal mindig ott függött a fejük felett.
- Nahát, még ilyet! Mennyi tavirózsa! - kiáltott fel Alice elragad¬tatva. - És milyen gyönyö¬rűek!
- Hiába mondod, hogy „még ilyet”, ennél több nincs - mondta a Juh, és közben föl sem nézett a kötésből. - Nem hittem volna, hogy kevesled.
- Nem, nem úgy értettem - magyarázta Alice -, hanem úgy, hogy még ilyen sokat nem láttam együtt. Úgy szeretnék szedni belőle, ha meg¬állítaná a csónakot.
- Én nem állíthatom meg. Ha abbahagyod az evezést, megáll magától.
A csónakot ettől kezdve az áramlat sodorta kedvére, míg végül szelí¬den besiklott az imbolygó tavirózsák közé. Alice egy időre megfeled¬kezett a Juhról meg a kötésről. Áthajolt a csónak oldalán, kócos haja a vízbe ért, lelkesen csillogott a szeme, míg egyik tavirózsát szedte a másik után.
- Remélem, nem borulunk föl - mondta magában. - Jaj de gyönyörű ez a virág! Csak éppen nem érem el. - Meg kell hagyni, valóban bosszantó volt („Mintha szándékosan csinálná valaki” - gondolta), hogy bár sikerült sok szép tavirózsát szednie, mindig akadt egy még szebb, amelyiket már nem lehetett elérni.
- A legszebb mindig távol van! - mondta végül, és felsóhajtott el¬keseredésében, amiért a tavi¬rózsák olyan csökönyösen ragaszkodnak ahhoz a rossz szokásukhoz, hogy karnyújtásnyi távolságon kívül nőnek. Kipirult arccal, víztől csöpögő hajjal és kézzel visszakászálódott a he¬lyére, hogy csokorba rendezze újonnan szerzett kincseit.
Nem bánta, hogy a tavirózsák máris hervadni kezdenek, illatuk, pom¬pájuk odavész, mihelyt letépi őket. Még a valódi tavirózsák is csak rövid ideig élnek, ezek pedig - álomrózsák lévén - szinte semmivé váltak a lába előtt. De Alice ezt alig vette észre, hiszen rengeteg egyéb, különös¬nél különösebb dolgon kellett gondolkodnia.
Nem jutottak messzire, mikor az egyik evező megakadt a vízben, és egyáltalán nem akart kijönni többé (ahogyan Alice később elmesélte), a nyele Alice álla alá került, és szegényke hiába kiáltotta: - Jaj, jaj, jaj, jaj! -, az evező lesöpörte az ülésről, a csónak alján hervadozó tavirózsák közé.
Nem sérült meg, csakhamar feltápászkodott; a Juh közben megállás nélkül kötött tovább, mintha mi sem történt volna.
- Szép kis rákot fogtál! - jegyezte meg, miközben Alice visszakecmer¬gett a helyére, és örült, hogy nem pottyant ki a csónakból.
- Hát attól volt? Nem is láttam - mondta Alice, és óvatosan kikukucskált a csónak oldala fölött a sötétlő vízbe. - De kár, hogy elszabadult... Úgy szerettem volna egy kedves kis rákot haza¬vinni!
A Juh csak rosszallóan fölnevetett, és folytatta a kötést.
- Sok rák van errefelé? - kérdezte Alice.
- Rák is meg mindenféle - mondta a Juh -, óriási a választék, csak döntsd már el, mit akarsz tulajdonképpen vásárolni.
- Vásárolni? - visszhangozta Alice félig elképedten, félig rémülten, mert az evezők, a csónak, a folyó mind eltűnt egy szempillantás alatt, és ő ismét a sötét kis boltban találta magát. Félénken megszólalt: - Egy tojást szeretnék. Hogy adja?
- Öt és félért egyet, kettőért párját - felelte a Juh.
- Kettő olcsóbb, mint egy? - csodálkozott Alice, és elővette a pénz¬tárcáját.
- De ha kettőt veszel, akkor meg is kell enned mind a kettőt - magya¬rázta a Juh.
- Akkor csak egyet kérek - mondta Alice, ahogy a pénzt a pultra tette. Ezt gondolta közben: „Lehet, hogy nem is olyan finom ez a tojás.”
A Juh elvette a pénzt, és egy dobozba rakta, aztán így szólt:
- Soha nem adom a vevő kezébe az árut. Az nem való. Vedd el ma¬gad. - Azzal átment a bolt másik végébe, és a tojást egy polcra állította.
„Vajon miért nem való? - kérdezte Alice magában, miközben az asztalok és székek közt botorkált, mert a bolt hátulsó vége már egészen sötét volt. - Az a tojás egyre távolabb van, minél többet megyek feléje. Ez meg micsoda? Szék? De hiszen ágai vannak! Milyen furcsa, hogy fák nőnek ebben a boltban! És még egy kis patak is fut erre! Nohát, ennél különösebb boltot soha életemben nem láttam!”
Így haladt egyre tovább és tovább, minden lépésnél egyre jobban és jobban csodálkozva, és minden, ami mellett elhaladt, nyomban fává vál¬tozott. Felkészült rá, hogy a tojással is ugyanez fog történni.