Subidam és Subidu

Egy fa alatt álltak, karjukat egymás vállán nyugtatva, és Alice azonnal tudta, hogy melyik kicsoda, mert az egyikük gallérjára az volt hímezve: DAM, a másikéra pedig: DU. „Azt hiszem, a gallérjukon hátul az áll: SUBI” - gondolta Alice. Olyan mozdulatlanul álltak, hogy megfeled¬kezett arról: ezek elevenek. Már épp indult a hátuk mögé, hogy meg¬nézze, valóban ott van-e a SUBI a gallérjukon, mikor a DAM feliratú figurától eredő szózat megállította.
- Ha azt gondolod, hogy viaszfigurák vagyunk - mondta -, akkor fizetned kell. A viasz¬figurákat nem ingyen mutogatják. Semmiképp!
- Ellenzőleg viszont - tette hozzá a DU jelzésű -, ha azt gondolod, hogy elevenek vagyunk, akkor illenék megszólalnod.
- Igazán nagyon sajnálom - csak ennyit tudott Alice mondani, mert közben egy régi dalocska zümmögött a fejében, és alig tudta megállni, hogy hangosan ki ne mondja:
Subidam és Subidu
jól összeverekedtek,
mert Subidam szólt: „Subidu,
szép csörgőm tönkretetted!”
Egy órjás varju szállt le épp,
fekete, mint a kátrány,
s a két hős feledte pörét
ijesztő szárnya láttán.
- Tudom, mire gondolsz - mondta Subidam -, de ez nincs így, semmi¬képp.
- Ellenkezőleg viszont - folytatta Subidu - ha így volna, akkor így lehetne, ha így lenne, akkor így lehetett volna, de mivel nincs így, hát nem így van. Ez logikus.
- Azon gondolkodtam - mondta Alice nagyon udvariasan -, hogy vajon melyik a legrövidebb út, amelyik kivezet ebből az erdőből, mert már nagyon sötétedik. Nem mondanátok meg nekem, kérlek?
De a két kis kövér figura csak egymásra nézett és vigyorgott.
Annyira hasonlítottak két nagyra nőtt iskolás gyerekhez, hogy Alice nem tudta megállni: Subidamra mutatott, és azt mondta:
- Első felelő!
- Semmiképp! - vágta rá Subidam, és kis csattanással becsukta a száját.
- Következő felelő! - mondta Alice, és Subidura mutatott, bár érezte, hogy az csak annyit mond majd: „Ellenzőleg!” És így is lett.
- Rosszul kezdted! - szólalt meg Subidam. - Vendégségben először köszönni kell, és kezet fogni. - Azzal a két testvér átölelte egymást, és szabadon maradt kezüket parolára nyújtották.
Alice szerette volna elkerülni, hogy valamelyikkel elsőként fogjon kezet, mert félt, ezzel megsérti a másik önérzetét, ezért egyszerre fogta meg mindkét kinyújtott kezet, s így kört alkotva táncolni kezdtek. Ez természetesnek tűnt (amint Alice később visszaemlékezett), és még azon sem lepődött meg, hogy zene szól: mintha a fából eredt volna, amely alatt táncoltak. Amennyire meg tudta állapítani, a fa úgy keltette a han¬gokat, hogy összedörzsölte ágait, mintha hegedülne.
(„De azért nagyon fura volt - mondta Alice később a nővérének, mikor előadta a történetet -, hogy egyszer csak azt dalolom: Gyere, táncoljuk körül az eperfát. Nem tudom, mikor kezdtem el énekelni, de úgy éreztem, mintha már hosszú-hosszú ideje fújnám.”)
A másik két táncos azonban kövér volt, és nagyon hamar kifulladtak.
- Négy kör egy táncból épp elég - zihálta Subidam, és ugyanolyan hirtelen hagyták abba a táncot, mint ahogyan elkezdték. Ugyanabban a pillanatban a zene is elhallgatott.
Eleresztették Alice kezét, egy percig csak álltak, és bámultak rá: ez kissé kínos volt. Alice nem tudta, miről beszélgessen olyanokkal, akikkel az imént még javában ropta a körtáncot. „Most már köszönnöm sem lehet - gondolta -, azon már valahogy túl vagyunk!”
- Nem fáradtatok el túlságosan? - kérdezte végül.
- Semmiképp. És nagyon köszönjük az érdeklődést - felelte Subidam.
- Igazán nagyon kedves - tette hozzá Subidu. - Kedveled a verseket?
- Hááát... eléggé... bizonyos költészetet - mondta Alice bizonytala¬nul. - Megmondanátok, melyik út vezet ki az erdőből?
- Mit szavaljak el neki? - kérdezte Subidu, és ünnepélyes arccal Subi¬damra nézett. Alice kérdését meg sem hallotta.
- A Rozmár és az Ács a leghosszabb - felelte Subidam, és szeretettel átölelte testvérét.
Subidu azonnal rákezdte:
- Perzselte a tengert a nap...
Itt Alice mégis megkockáztatta, hogy közbevágjon.
- Ha valóban nagyon hosszú a vers - mondta a lehető legudvariasab¬ban -, nem lennétek szívesek mégis előbb megmondani, hogy me¬lyik út...
Subidu kedvesen elmosolyodott, és újból elkezdte:
Perzselte a tengert a nap,
akár a Szaharát,
ezer hullámon csillogott
vagy százezer karát;
és mindez kissé furcsa volt,
mert már éjfélre járt.
A hold sértődötten sütött,
és nagy dohogva szólt:
„A napnak semmi dolga itt!
Miért nem tart ma sort?
Dolgomba ártja csak magát!”
- dúlt-fúlt az árva hold.
A tenger nedves volt nagyon,
és száraz volt a part,
az ég derült, s talán ezért
nem járt felhő se rajt’;
minden madár aludt, tehát
nem csapott egy se zajt.
Karöltve arra bandukolt
a Rozmár és az Ács,
nézték a végtelen fövenyt,
és sírt a két barát:
„Mily szörnyű munka lenne, ha
mindezt elhordanák!”
„Ha hét évig hét söprüvel
söpörné hét cseléd”,
zokogta a Rozmár vadul,
„akkor elsöprenék?”
„Alig hiszem” nyögött az Ács,
könnyet morzsolva szét.
„Szép Osztrigák, jertek velünk!”
- A Rozmár mondta ezt.
„Sós partokon sétálni, jó,
a hold ha sütni kezd!
Négyen jertek, mert többnek ám
nem nyújthatunk kezet.”
Ránézett egy vén Osztriga,
de nem nyílt ajka szét,
hunyorgott a vén Osztriga,
s ingatta nagy fejét,
jelezve így: eszébe sincs
elhagyni jó helyét.
Hanem négy ifjú Osztriga
ugrott, akár a csík,
gonddal kefélt kalapban és
cipőben mindegyik ¬-
s ez kissé furcsa volt, mivel
lábuk nem volt nekik.
És jött négy újabb Osztriga
s még négy ezek mögött,
egymás sarkát taposva már
tolongott egyre több;
s a sós habokból végre mind
a partra felszökött.
Sétált a Rozmár és az Ács
vagy egy mérföldön át,
ott megpihent egy kellemes
sziklán a két barát;
vártak sorban kissé odébb
a jó kis Osztrigák.
Szólt a Rozmár: „Van ám elég,
miről mesélni jó:
király, karaj, pecsétviasz,
haj, háj, kehely, hajó,
hogy a tenger miért rotyog,
s miért repül a ló.”
„Jaj, várj!” nyögték az Osztrigák,
„a tárgyra még ne térj,
sok társunk fáradtan liheg,
hisz legtöbbünk kövér!”
„Ráérünk” kuncogott az Ács,
és nem tudták, miért.
Szólt a Rozmár: „Egy jó cipót
középre kiteszünk;
ha van mellé bors és ecet,
azzal már elleszünk.
Kész vagytok, drága Osztrigák?
Akkor tehát - eszünk!”
„Belőlünk” - így az Osztrigák,
s lett arcuk színe kék.
„Ha eddig ily jók voltatok,
ez most nem lenne szép!”
A Rozmár szólt: „Ragyog a hold -
¬hát nem bűvös vidék?
Drágák vagytok és fínomak,
jó, hogy eljöttetek!”
De csak ennyit mondott az Ács:
„Kevés lesz egy szelet!
Mi az, kétszer kell mondanom?
Ne légy már oly süket!”
Szólt a Rozmár: „Nem szép, hogy ily
sorsot szántunk nekik,
mily messze eljöttek velünk
s hogy siettek pedig!”
De csak ennyit felelt az Ács:
„Több vaj már nem telik?”
Szólt a Rozmár: „Szegényekért
a szívem megszakad!”
s szipogva válogatta ki
a legnagyobbakat,
majd zsebkendőt kapott elő,
mert sírva is fakadt.
„Kis Osztrigáim - szólt az Ács -,
sétánknak vége itt.”
Szólt a Rozmár: „Jöttök haza?”
Egy sem felelt nekik,
s nem csoda, mert szegényeket
megették egy szemig.
- Nekem a Rozmár rokonszenvesebb - mondta Alice. - Ő mégiscsak sajnálta egy kicsit szegény osztrigákat.
- Viszont többet evett meg belőlük, mint az Ács - szólt Subidu. - Tudod: a szája elé tartotta a zsebkendőjét, így az Ács nem láthatta, mennyit eszik, sőt épp ellenzőleg.
- Ezt az alamusziságot! - mondta Alice elkedvetlenedve. - Akkor mégis az Ács rokonszenve¬sebb... Ha nem evett annyit, mint a Rozmár.
- De ő is megevett annyit, amennyi csak belé fért - jegyezte meg Subidam.
Ez bizony eléggé kacifántos volt. Alice kis hallgatás után így véle¬kedett:
- Hát, szó, ami szó, mind a ketten eléggé kellemetlen alakok... - Itt ijedten elhallgatott, mert a fák közül zajt hallott, amit először egy nagy gőzgép pöfögésének vélt, de tartott tőle, hogy inkább valami vadállat bőgése. - Vannak errefelé oroszlánok vagy tigrisek? - kérdezte félénken.
- Ez csak a Fekete Király horkolása - mondta Subidu.
- Gyere, nézd meg! - kiáltották a fivérek, kézen fogták Alice-t, és az alvó Fekete Királyhoz vezették.
- Hát nem kedves látvány? - kérdezte Subidam.
Alice nem tudott őszintén helyeselni. A Király hosszú, bojtos, piros hálósipkában hevert, rendetlen kupaccá gömbölyödve, és lármásan hor¬kolt.
- Úgy hortyog, hogy mindjárt elröpül a feje! - jegyezte meg Subidam.
- Félek, hogy megfázik itt a nedves fűben - mondta Alice, aki nagyon figyelmes kislány volt.
- Most éppen álmodik - közölte Subidu -, és tudod-e vajon, hogy miről?
- Azt senki se tudhatja - felelt Alice.
- Ugyan! Hát rólad! - kiáltotta Subidu, diadalmasan összecsapva ke¬zét. - És ha már nem álmodna rólad, mit gondolsz, vajon hol lennél?
- Hát ott, ahol vagyok - válaszolta Alice.
- Csudát! - vágott vissza Subidu fölényesen. - Sehol se lennél. Hiszen te csak álomkép vagy!
- Ha az a Király ott véletlenül fölébredne - tette hozzá Subidam -, hipp-hopp, eltűnnél, mint a kámfor!
- Dehogy tűnnék! - kiáltotta Alice sértődötten. - És különben is, ha én csak álomkép vagyok, akkor kíváncsi volnék, hogy ti vajon...
- Szintúgy! - mondotta Subidam.
- Szintúgy! Szintúgy! - kiáltotta Subidu.
Olyan hangosan kiabált, hogy Alice rászólt:
- Csitt! Akkora lármát csapsz, hogy még a végén fölébreszted!
- Hiába beszélsz arról, hogy fölébresztjük - mondta Subidam -, hiszen te csak álomkép vagy. Tudod jól, hogy nem vagy igazi.
- De igazi vagyok! - Alice sírva fakadt.
- A sírástól sem leszel igazibb - jegyezte meg Subidu. - Ezen nincs mit sírni.
- Ha nem volnék valódi - mondta Alice, könnyei közt szinte kacagva, olyan különös volt ez az egész -, akkor sírni sem tudnék.
- Remélem, nem gondolod, hogy ezek valódi könnyek - vágott közbe Subidam megvetően.
„Biztos, hogy ostobaságot beszélnek - gondolta Alice -, butaság is sírni miatta.” Letörölte hát a könnyeit, és vidámabban így folytatta:
- Mindegy, nekem most már mindenképpen ki kell jutnom ebből az erdőből, mert sötétedik. Nem gondoljátok, hogy esni fog?
Subidam hatalmas ernyőt tartott fivére és saját maga fölé, aztán föl¬nézett.
- Nem, nem hiszem - mondta -, ez alatt legalábbis nem fog esni. Semmiképp!
- De idekint attól még eshet?
- Nyugodtan, ha akar - mondta Subidu. - Nekünk nincs kifogásunk ellene. Sőt ellenzőleg!
„Önző fráterek!” - gondolta Alice, és már épp azon volt, hogy elbú¬csúzik, és otthagyja őket, mikor Subidam kiugrott az esernyő alól, és megragadta a csuklóját.
- Látod azt ott? - kérdezte, s hangja valósággal elakadt a felindulás¬tól, szeme tágra nyílt, arca elsárgult, miközben remegő ujjal a fa tövében fekvő kis fehér valamire mutatott.
- Hiszen az csak egy csörgő - mondta Alice, miután óvatosan meg¬vizsgálta azt a bizonyos holmit. - Nem csörgőkígyó - tette hozzá, mert azt hitte, hogy Subidam megrémült -, csak egy öreg csörgő. És törött is.
- Én is tudom, mi az! - kiáltotta Subidam, és a haját tépve vadul toporzékolni kezdett. - Elrontották!
Közben Subidura nézett, aki azonnal leült a földre, és megpróbált elbújni az esernyő mögött.
Alice a kétségbeesett Subidam karjára tette a kezét, és csitítgatta:
- Ne izgasd fel magad egy öreg csörgő miatt!
- De nem öreg! - kiáltotta Subidam, dühösebben, mint valaha. - Va¬donatúj, tegnap vettem! A szép új CSÖRGŐM! - és hangja a visításig eltorzult.
Subidu eközben azon fáradozott, hogy magára csukja az esernyőt; ez olyan rendkívüli látványt nyújtott, hogy elvonta Alice figyelmét a ha¬ragvó fivérről. Igyekezete azonban nem járt sikerrel: az lett a vége, hogy Subidu fölbukfencezett, belegabalyodott az esernyőbe, csak a feje látszott ki, szeme kerekre nyílt, száját eltátotta. „Leginkább halhoz hasonlít” - ¬gondolta Alice.
- Hajlandó vagy megverekedni velem? - kérdezte Subidam, immár nyugodtabb hangon.
- Azt hiszem - felelte a másik rekedten, miközben az esernyőből kászá¬lódott kifelé. - De a beöltözésben neki is segítenie kell - mutatott Alice-re.
A két fivér kéz a kézben bement az erdőbe, és mindenféle holmival megrakodva tértek vissza. Hoztak párnákat, takarókat, szőnyegeket, abroszokat, fedőket és szemetesvödröket.
- Remélem, értesz a tűzéshez és kötözéshez - mondta Subidam. - Ezt mind föl kell valahogy erősíteni.
Alice később azt állította, hogy soha életében nem látott még akkora felhajtást, mint amikor ezek ketten magukra halmoztak mindent, és különféle zsinegeket csomóztattak össze, gombokat gomboltattak be vele. „Olyanok lesznek a végére, mint két rongycsomó!” - gondol¬ta Alice, miközben egy henger alakú párnát kötözött Subidu nyakába.
- Abból a célból, hogy a fejem le ne vágják - magyarázta Subidu.
- Tudod - tette hozzá nagyon komoran -, a csatában talán az a legve¬szélyesebb, ha levágják az ember fejét.
Alice hangosan fölnevetett, de sikerült köhögésre fordítani a dolgot, nehogy megbántsa szegényt.
- Nagyon sápadt vagyok? - kérdezte Subidam, és közelebb lépett, hogy Alice föltehesse a sisakját. (Sisaknak nevezte, bár sokkal inkább hasonlí¬tott egy nyeles fazékra.)
- Hát... igen, egy kicsit - felelte Alice részvevően.
- Általában nagyon bátor vagyok - folytatta Subidam halkan -, de ma valahogy fáj a fejem.
- Nekem meg a fogam fáj - szólt közbe Subidu, mert meghallotta a beszélgetést. - Az sokkal kellemetlenebb, mint a fejfájás.
- Akkor talán ne is verekedjetek meg ma - mondta Alice, aki jó alka¬lomnak találta ezt arra, hogy békét közvetítsen.
- Muszáj megverekednünk, de felőlem éppen rövidre is foghatjuk a dolgot - jelentette ki Subidam. - Mennyi az idő?
Subidu az órájára nézett, és azt mondta:
- Fél öt.
- Akkor hatig verekszünk, aztán megvacsorázunk - szögezte le Subi¬dam.
- Nagyon helyes - szólt a másik kissé bánatosan -, ő pedig majd figyel bennünket... Jobban tennéd, ha nem jönnél nagyon közel - tette hozzá Alice felé fordulva -, mert általában mindent levágok, ami csak a szemem elé kerül, ha felizgatom magam.
- Én pedig - kiáltotta Subidam - leütök mindent, amit csak érek, akár a szemem elé kerül, akár nem!
- Akkor elég gyakran üthetitek meg a fákat! - nevetett Alice.
Subidam büszke mosollyal nézett körül.
- Nem hiszem, hogy egy fa is állva marad a környéken, mire befejez¬zük! - mondta.
- És mindez egy csörgő miatt! - sajnálkozott Alice, mert még mindig azt remélte, hogy elszégyellik magukat, amiért ilyen csekélységen hajba kapnak.
- Nem bánnám annyira - szólt Subidam -, ha nem lett volna új az a csörgő.
„Bárcsak megjelenne az a szörnyű nagy varjú!” - gondolta Alice.
- Kardunk csak egy van - mondta Subidam a fivérének -, viszont a tiéd lehet az esernyő, az is ugyanolyan hegyes. De kezdjük el hamar, mert már olyan sötét van, hogy még.
- Sötétebb - felelte Subidu.
Olyan hirtelen lepte meg őket a sötétség, hogy Alice azt hitte, zivatar készül.
- Milyen fekete felhő! - mondta. - És milyen sebesen közeledik. Hiszen ennek szárnya van!
- A varjú! - sipította Subidam rémülten; mire a két fivér sarkon for¬dult, s egy pillanat alatt eliszkolt.
Alice beszaladt az erdőbe, és egy nagy fa alá állt. „Itt nem tud elérni a varjú - gondolta -, mert olyan hatalmas, hogy nem fér be a fák közé. De azért jobb volna, ha nem csapkodna annyira a szárnyával... igazi orkánt kavar itt az erdőben... nini, valakinek elvitte a szél a kendőjét, itt repül!”