Dingidungi

A tojás azonban nőttön-nőtt, és mindinkább hasonlított egy emberre; mikor Alice már csak néhány méternyire volt tőle, észrevette, hogy szeme, orra, szája van, amikor pedig egészen közel ért hozzá, már tudta, hogy ez maga DINGIDUNGI. „Nem lehet más! - mondta magában. - Olyan biztosan tudom, hogy ő az, mintha a neve az arcára volna írva!”
A szóban forgó arc akkora volt, hogy akár százszor is rá lehetett volna írni ezt a nevet. Dingidungi törökülésben ült egy magas fal tetején - ¬a fal olyan keskeny volt, hogy Alice elcsodálkozott: vajon hogyan tudja megtartani az egyensúlyát? -, mereven nézett az ellenkező irányba, és mivel figyelembe sem vette a kislányt, Alice azt gondolta, kitömött bábut lát.
- Mennyire hasonlít egy tojáshoz! - mondta ki hangosan, és kinyújtott kézzel megállt alatta, készen arra, hogy elkapja, mert attól tartott, hogy bármelyik pillanatban leeshet.
- Igen durva sértés - szólalt meg Dingidungi hosszú szünet után, vál¬tozatlanul elnézve Alice feje fölött -, ha tojásnak neveznek valakit. Igen durva.
- Én csak azt mondtam, hogy hasonlít egy tojáshoz, uram - magyarázta Alice kedvesen. - És vannak igen tetszetős tojások is - tette hozzá, re¬mélve, hogy előbbi megjegyzését bókká változtathatja.
- Némely embernek - mondta Dingidungi, szokása szerint a távolba nézve - nincs több esze, mint egy csecsemőnek!
Alice nem tudta, hogy válaszoljon-e, hiszen Dingidungi nem hozzá beszélt: legutóbbi meg¬jegyzése például egy fának szólt. Így Alice csak állt, és félhangosan ezt a versikét mondogatta:
Dingidungi a falra ült,
Dingidungi lependerült.
Jöhet a királytól ló, katona,
nem rakják Dingit össze soha.
- Ne motyogj ott magadban - mordult rá Dingidungi, és most nézett először Alice-re -, hanem mondd meg a neved és a foglalkozásod.
- A nevem Alice, de...
- Eléggé ostoba név - vágott közbe Dingidungi türelmetlenül. - Mit jelent?
- Okvetlenül jelentenie kell valamit egy névnek? - kérdezte Alice két¬kedőn.
- Hát persze - mondta Dingidungi, és kurtán fölnevetett. - Az én ne¬vem például az alakomat jelenti, amely igen szemrevaló. Egy olyan név¬vel, mint a tied, az embernek szinte akármilyen alakja lehet.
- És miért ül itt egymagában? - terelte más irányba a társalgást Alice, mert nem akart vitába bocsátkozni.
- Hát azért, mert nincs velem senki! - kiáltotta Dingidungi. - Azt hit¬ted, hogy még erre se tudok megfelelni? Kérdezz mást!
- Nem gondolja, hogy biztonságosabb volna idelent a földön? - foly¬tatta Alice, nem azért, hogy találósdit játsszék, csak mert féltette ezt a fur¬csa teremtést. - Az a fal nagyon keskeny!
- Milyen rettentően könnyű találós kérdéseid vannak! - mordult fel Dingidungi. - Hát persze hogy nem gondolom! Hiszen ha leesném is, aminek persze nincs valószínűsége, de ha mégis... - itt összeszorította a száját, és olyan ünnepélyes, felfuvalkodott képet vágott, hogy Alice alig tudta visszafojtani a nevetést -, ha mégis leesném - folytatta, a király megígérte nekem... Haha! Sápadj csak el, ha úgy tetszik! Nem hitted volna, hogy ezt fogom mondani, mi? A király megígérte nekem saját szájúlag... hogy... hogy...
- Hogy küld lovat, katonát - vágott közbe Alice, eléggé meggondo¬latlanul.
- Nahát, ez felháborító! - kiáltott fel hirtelen támadt indulattal Dingi¬dungi. - Ház sarkánál hallgatóztál? Bokrok mögött bujkáltál? Kémé¬nyeken kukucskáltál? Különben honnan tudnád?
- Nem hallgatóztam - mondta Alice nagyon szelíden. - Egy könyvből tudom.
- Hja, vagy úgy! A könyvekben valóban írhatnak ilyesmiről - ¬mondta Dingidungi valamivel hig¬gadtabban. - Történelemkönyvnek hívják az olyat. Nohát, akkor nézz meg jól engem! Én olyan ember vagyok, aki már egy királlyal is be¬szélt, úgy ám! Lehet, hogy soha többé nem találkozol ilyennel, és hogy lásd, nem vagyok beképzelt, megengedem, hogy kezet fogj ve¬lem! - Azzal fülig érő szájjal előre¬hajolt (kis híján lezuhant a falról), és kezet nyújtott Alice-nek. A kis¬lány enyhe aggodalommal figyelte, míg megfogta a felé nyújtott kezet. „Ha még jobban vigyorogna, a szája két sarka hátul összeérhetne - gondolta -, és akkor nem tudom, mi lenne a fejével! Tartok tőle, hogy leesne a helyéről!”
- Igen, elküldi a seregét, embe¬restül, lovastul - folytatta Dingi¬dungi. - Ők egy pillanat alatt föl¬emelnek, bizony! Hanem ez a be¬szélgetés egy kissé gyorsan halad; térjünk vissza az utolsó előtti té¬mára.
- Sajnos már nem emlékszem rá pontosan - mondotta Alice nagyon jólnevelten.
- Ebben az esetben elkezdhetjük elölről - állapította meg Dingi¬dungi -, és most rajtam a sor, hogy megválasszam a témát... („Úgy beszél, mintha valami társasjátékot játszanánk!” - gondolta Alice.) Tehát kérdezek valamit. Mit is mondtál, hány éves vagy?
Alice rövid fejszámolást végzett, aztán így felelt:
- Hétéves és hathónapos.
- Tévedés! - kiáltotta Dingidungi diadalmasan. - Semmi ilyet nem mondtál!
- Én azt hittem, azt akarja kérdezni: „Hány éves vagy?” - mentege¬tőzött Alice.
- Ha azt akartam volna kérdezni, akkor azt is kérdeztem volna ¬- mondta Dingidungi.
Alice nem akart újból vitába bocsátkozni, ezért inkább nem szólt sem¬mit.
- Hét év és hat hónap! - ismételte Dingidungi elgondolkodva. - Kel¬lemetlen életkor. Ha tőlem kértél volna tanácsot, én bizony azt mondtam volna: „Hagyd abba hétnél!”, de most már késő.
- A növekedéshez nem szoktam tanácsot kérni - mondta Alice kissé sértődötten.
- Gőgösebb vagy annál? - kérdezte a másik.
Alice ettől csak még jobban megsértődött.
- Úgy értem - mondta -, hogy egy ember sem állíthatja meg az időt.
- Egy ember talán nem - mondta Dingidungi -, de kettő igen. Kellő segítséggel megállhattál volna hétnél.
- Milyen szép öve van! - jegyezte meg Alice hirtelen. (Arra gondolt, hogy az életkorokról ennyi elég, és hogyha valóban felváltva választanak beszédtémát, akkor most ő következik.) - Vagyis - javította ki magát -, jobban mondva: szép nyakkendője... vagyis hogy öv... azaz... el¬nézést! - hebegett zavartan, mert Dingidungi egyre sértődöttebbnek lát¬szott, és Alice már azt kívánta, bárcsak sose választotta volna ezt a témát. „De szeretném tudni - gondolta -, hol a nyaka, hol a dereka!”
Dingidungi szemlátomást egyre mérgesebb lett, percekig nem szólt egy szót sem. Mikor mégis megszólalt, hangja morgássá mélyült.
- Rendkívül durva sértés - mondta -, ha valaki övnek nézi az ember nyakkendőjét.
- Belátom, hogy ostoba voltam - felelte Alice olyan bűnbánó hangon, hogy Dingidungi megengesztelődött.
- Nyakkendő ez, te gyermek, méghozzá, mint mondtad, igen szép darab. A Fehér Királytól és a feleségétől kaptam. Bizony!
- Csakugyan? - álmélkodott Alice, és magában örült, hogy végül mégiscsak jó témát választott.
Dingidungi elgondolkodva keresztbe rakta a lábát, és kezével átfogta a térdét.
- Születéstelennapi ajándéknak szánták.
- Hogyan? - kérdezte Alice meglepetten.
- Selyempapírban - mondta Dingidungi.
- Úgy értem: mi az, hogy születéstelennapi ajándék?
- Az olyan ajándék, amit akkor kapsz, amikor nincs születésnapod.
Alice eltöprengett ezen.
- Én jobban szeretem a születésnapi ajándékot - mondta végül.
- Nem tudod, mit beszélsz! - förmedt rá Dingidungi. - Hány nap van egy évben?
- Háromszázhatvanöt - felelte Alice.
- És hány születésnapod van?
- Egy
- És ha háromszázhatvanötből kivonsz egyet, mennyi marad?
- Háromszázhatvannégy természetesen.
Dingidungi kételkedni látszott.
- Ezt papíron is szeretném látni - mondta.
Alice titkon elmosolyodott, miközben elővette kis jegyzetfüzetét, és felírta neki a kivonást:
365
- 1
364
Dingidungi elvette a füzetet, és nagyon alaposan áttanulmányozta.
- Ez így helyesnek látszik... - kezdte.
- De hiszen fejjel lefelé tartja! - vágott közbe Alice.
- Hát persze hogy fordítva tartottam! - mondta Dingidungi vígan, miközben Alice megfor¬dította a füzetet. - Tudtam, hogy valami furcsa van rajta. Mondtam is, hogy helyesnek látszik... bár most épp nem volt időm, hogy jobban szemügyre vegyem... és ez azt jelenti, hogy három¬százhatvannégy olyan nap van egy évben, amikor születéstelennapi aján¬dékot kap¬hatsz...
- Pontosan - felelte Alice.
- És csak egy marad a születésnapi ajándékokra, érted? Ez aztán a dicső¬ség, mi?
- Nem tudom, mit ért azon, hogy „dicsőség” - mondta Alice.
Dingidungi megvetően mosolygott.
- Hát persze hogy nem érted, amíg én meg nem mondom. Úgy értet¬tem: „Ez aztán az elsöprő erejű érvelés, mi?”
- De hát a „dicsőség” nem jelenti azt, hogy „elsöprő erejű érvelés” - ¬ellenkezett Alice.
- Ha én használok egy szót - mondta Dingidungi megrovó hangsúllyal -, akkor az azt jelenti, amit én akarok, sem többet, sem kevesebbet!
- Az a kérdés - hitetlenkedett Alice -, vajon engedelmeskednek-e a szavak.
- Az a kérdés - így Dingidungi -, ki az úr és kész.
Alice sokkal zavartabb volt, semhogy erre bármit is válaszolni tudjon, s így egy perc elmúltá¬val Dingidungi újból rákezdte:
- Mindegyiknek megvan a maga hangulata... különösen az igék, azok a legrátartibbak. A melléknevekkel azt csinál az ember, amit akar, az igékkel nem... de én féken tudom tartani az egész társaságot! Kitapogat¬hatatlanság! Csak ennyit mondok!
- Volna olyan szíves elárulni, hogy ez mit jelent? - kérdezte Alice.
- No, így beszél egy értelmes gyerek - mondta Dingidungi nagyon elé¬gedetten. - A „kitapogat¬ha¬tatlanság” azt jelenti, hogy erről a témáról már eleget beszéltünk, és most már ideje elárul¬nod, mi járatban vagy, mert azt hiszem, nem itt akarod leélni a hátralevő életedet.
- Elég sok mindent jelent ez az egyetlen szó. - Alice elgondolkodott.
- Ha ennyire megdolgoztatok egy szót - mondta Dingidungi -, akkor mindig adok neki jutalmat.
- Aha! - Alice elképedésében egyebet nem tudott szólni.
- Látnod kéne őket, amint szombat délutánonként körém gyűlnek - mondta Dingidungi, és komolyan ingatta a fejét -, tudod, a járandósá¬gukért.
(Alice nem merte megkérdezni, hogy vajon mivel jutalmazza őket, így aztán én sem tudom most elárulni.)
- Úgy látom, ön kitűnően ismeri a szavak jelentését - mondta Alice. - ¬Nem magyarázná el nekem A gruffacsór című vers értelmét?
- Halljuk! - szólt Dingidungi. - Meg tudok magyarázni minden ver¬set, amit csak megírtak, és jó néhányat azok közül is, amelyet még nem írtak meg.
Ez nagyon ígéretesen hangzott, ezért Alice elszavalta az első versszakot:
Nézsonra járt, nyalkás brigyók
turboltak, purrtak a zepén,
nyamlongott mind a pirityók,
bröftyent a mamsi plény.
- Kezdetnek ennyi elég - vágott közbe Dingidungi. - Már ebben is elég sok nehéz szó van. Nézson azt jelenti: négy óra, uzsonnaidő.
- Ezt eddig értem - mondta Alice -, és mit jelent a nyalkás?
- Nyalkás azt jelenti: nyalka és nyálkás. Nyalka ugyanaz, mint délceg. Két szó jelentése összevonva egy szóban.
- Értem. És mik azok a brigyók?
- Hát... a brigyó kicsit olyan, mint a borz, kicsit olyan, mint a gyík, és kicsit olyan, mint a dugóhúzó.
- Fura teremtmény lehet.
- Az is - mondta Dingidungi -, a fészkét napórák alá rakja, és sajtot eszik.
- És mit jelent az, hogy turboltak, purrtak?
- Turbolni annyit tesz, mint pörögni körbe-körbe, akár a turbina. Purrni pedig azt jelenti: fúrni, mint a pergő fúró.
- A zepe pedig a füves tisztás a napóra körül, ugye? - kérdezte Alice, és maga is meglepődött a saját leleményességétől.
- Persze. Azért zepe a neve, mert...
- Mert a napóra a közepén van - fejezte be a magyarázatot Alice.
- Pontosan. Mármost nyamlong azt jelenti, hogy nyamvadtan és lengén szállong (itt is két szó van összegyúrva). A pirityók egy sovány, borzas madár, mindenfelé kiállnak a tollai, úgyhogy olyan az egész, mint egy eleven tollseprű.
- És a mamsi plény?- tudakolta tovább Alice. - De csak ha nem ter¬helem vele túlságosan.
- Hát a plény az amolyan zöld disznó, de hogy a mamsi micsoda, abban nem vagyok biztos. Azt hiszem, onnan kapta a nevét, hogy eltévedt, és egyre azt mondogatja: „fogalmam sincs, hol vagyok”.
- És mit jelent az, hogy bröftyen?
- A bröftyenés valahol a bömbölés és a füttyentés között van félúton, a középen röfögéssel... Lehet, hogy egyszer hallani fogod majd itt az erdőben... és mondhatom, egyszer hallani untig elég. Ki szavalta el neked ezt a nehéz költeményt?
- Egy könyvben olvastam - felelte Alice. - De szavaltak is már nekem költeményt... azt hiszem, Subidu volt az, de az a vers sokkal érthetőbb volt ennél.
- Ami a költészetet illeti - mondta Dingidungi, és fölemelte egyik hatal¬mas tenyerét -, ha már arról van szó, én is tudok úgy szavalni, mint bárki más...
- Ó, erre nincs szükség! - mondta Alice gyorsan, remélve, hogy sikerül még idejében elejét vennie a dolognak.
- Az a mű, amelyet elő fogok adni - folytatta Dingidungi, észre sem véve a közbeszólást -, egyes-egyedül és kizárólag a te szórakoztatásodra íródott.
Alice úgy érezte, hogy ezek után mindenképpen illik végighallgatnia, ezért hát leült, és meg¬adóan azt mondta:
- Köszönöm.
Télen, mikor a táj fehér
dalolom ezt a kedvedér’.
- Csak éppen ez nem dal, hanem vers - magyarázta Dingidungi.
- Tudom - felelte Alice.
- Hát ha tudod, még mielőtt elkezdtem volna, akkor jobb megfigyelő vagy, mint bárki más - jegyezte meg Dingidungi szigorúan. Alice el¬némult.
Tavasszal, ha zöld a határ,
elmondom, mi eszembe jár.
- Köszönöm szépen - szólt közbe újra Alice.
Nyáron, midőn forró a lég,
megérted nótám lényegét.
Ősszel, a lomb ha lázbeteg,
tollat fogsz, hogy papírra vesd.
- Okvetlenül, ha olyan sokáig emlékszem rá - mondta Alice.
- Nem szükséges állandóan megjegyzésekkel fűszerezned a verset - utasította rendre Dingi¬dungi -, nincs semmi értelmük, csak kizökken¬tenek.
Üzentem a halaknak én:
„Parancsom ez, s igen kemény -”
A tengerből a kis halak
visszaüzentek, hallga csak,
mit felelt a sok kis hamis:
„Sir, nem tehetjük, ugyanis -”
Elment ujabb üzenetem:
„Fogadjatok szót, mert ha nem -”
Csak kuncogott a sok betyár:
„Ejnye no, így dühöngni kár!”
Szóltam még egyszer - hasztalan,
falrahányt borsó volt szavam.
Csöbröt fogtam, újat s nagyot,
épp nagy terveimhez valót;
szívem dobolt, szívem szökellt,
csapnál csöbröm csurig betelt.
Akkor jött és szólt egy alak:
„Alusznak már a kis halak.”
Kereken megmondtam neki,
menjen őket felkelteni.
Hangosan s tisztán mondtam ezt,
dobhártyája majd megrepedt.
De ő hanyag volt s szemtelen,
így szólt: „Mit ordibál velem?
Szemtelen volt s igen hanyag,
így szólt: „Megyek értük, hacsak -”
Dugóhuzót kaptam legott,
s mondtam: „Én magam indulok.”
És mert az ajtót zárva leltem,
ráztam, rúgtam, dühöngve vertem,
s mert nem nyitotta senki sem,
kilincsét rángattam, hanem ¬-
Hosszú szünet.
- Ennyi az egész? - kérdezte Alice félénken.
- Ennyi az egész - mondta Dingidungi. - Ég veled.
Alice úgy gondolta, hogy ez túl hirtelen jött, de mivel ilyen nyomaté¬kosan felszólították a távozásra, érezte, nem volna illendő maradnia. Így hát kezet nyújtott.
- Viszontlátásra! - mondta olyan vidáman, ahogyan csak tudta.
- Nem hiszem, hogy megismernélek, ha csakugyan viszontlátnánk egy¬mást - felelte Dingi¬dungi mogorván, és egyik ujját nyújtotta kézfogásra -, pontosan úgy nézel ki, mint a többi ember.
- Általában az arcról szokás felismerni valakit - jegyezte meg Alice komolyan.
- Hát éppen ez az én bajom - mondta Dingidungi. - A te arcod is ugyanolyan, mint akárki másé: két szem, ilyenformán - mutatta a helyüket a levegőben -, középen az orr, alatta a száj. Mindig ugyanaz. De ha például a két szemed az arcodnak ugyanazon az oldalán volna, mond¬juk... vagy a szád lenne fölül... az már segítene valamit.
- Csakhogy az nem volna szép - ellenkezett Alice. Dingidungi azon¬ban csak lehunyta a szemét, és azt mondta:
- Ne becsméreld, amíg ki nem próbáltad.
Alice várt egy percet, hátha mond még valamit, de mivel nem nyitotta ki többé a szemét, és más módon sem vett tudomást róla, így újból el¬köszönt, s mivel választ erre sem kapott, csöndesen odébbállt. Menet közben azonban így beszélt magában:
- Még egy ilyen kiismerhetetlen... - (ezt hangosan is kimondta, mert örült, hogy ilyen hosszú szót is tud használni) - még egy ilyen kiismer¬hetetlen alakot soha életemben...
A mondatot azonban nem tudta befejezni, mert hirtelen hatalmas robaj rázta meg az erdőt.