A tükörház

Egy dolog bizonyos: a fehér cicának semmi köze nem lehetett hozzá, az egész egyes-egyedül a fekete cica bűne volt. A fehérnek ugyanis már negyedórája az arcát mosdatta a cicamama (amit ő nagyon is nyugodtan tűrt); nyilvánvaló tehát, hogy nem vehetett részt a csínyben.
Dorka így mosdatta kicsinyeit: egyik mancsával a fülüknél fogva le¬szorította őket, aztán a másik mancsával körös-körül megdörzsölte a pofácskájukat, az orruknál kezdve, visszafelé borzolva a szőrüket. Most épp a fehér cicán munkálkodott serényen, mint már említettem, a cica pedig mozdulatlanul hevert, és még dorombolni is megpróbált - nyilván¬valóan meg volt győződve róla, hogy mindez az ő érdekében történik.
A fekete cica viszont már kora délután túlesett a mosdatáson, és miköz¬ben Alice a nagy fotelba kuporodva, félálomban dünnyögött magában, nagy hancúrozást csapott egy jókora pamutgombolyaggal, amelyet Alice tekert fel. Ide-oda ráncigálta a szőnyegen, míg végül szét nem jött ismét az egész - akkor aztán ott hevert hurkokat vetve, összebogozódva, be¬borítva a szőnyeget, miközben a cica a közepén a saját farkát kergette.
- Jaj, te rosszaság! - kiáltotta Alice. Felkapta a cicát, és puszit nyomott az orrára, hogy jelezze: haragszik. - Komolyan mondom, Dorka, igazán megtaníthatnád már őket jó modorra! Igazán, Dorka, te is tudod - tette hozzá, és szemrehányó pillantást vetett az öreg macskára.
Igyekezett olyan mérgesen beszélni, ahogy csak tellett tőle, aztán a cicá¬val és a pamuttal visszamászott a fotelba, hogy újból felgombolyítsa a fonalat. De nem haladt valami gyorsan, mert közben állandóan beszélt, hol a cicához, hol csak úgy magában. Cili nagyon illedelmesen ült az ölé¬ben, mint akit érdekel a fonalgombolyítás, és időnként ki-kinyújtotta egyik mancsát, megérintve vele a gombolyagot, mintha segíteni akarna.
- Tudod-e, mi lesz holnap, Cili? - kezdte Alice a beszélgetést. - Tud¬hatnád, ha ott lettél volna velem az ablaknál, de hát Dorka épp akkor mosdatott, úgyhogy nem lehettél ott. A fiúkat figyeltem, akik rőzsét gyűjtöttek a máglyához... Hű, de sok rőzsét szedtek, Cili! De aztán olyan hideg lett, és annyira esett a hó, hogy abba kellett hagyniuk. Nem baj, Cili, holnap kimegyünk, és megnézzük a máglyát.
Alice közben két-három pamuthurkot a cica nyakába vetett, hogy meg¬nézze, hogy állna neki; ebből aztán kapálódzás lett, a gombolyag a padlóra pottyant, és ismét letekeredett róla sok-sok méternyi pamut.
- Tudod, Cili, annyira megharagudtam rád - folytatta Alice, miután ismét kényelmesen el¬he¬lyezkedtek -, amiért olyan sok rosszaságot követ¬tél el! Már majdnem kinyitottam az ablakot, hogy kitegyelek a hóba. És meg is érdemelted volna, te rosszcsont! Erre mit tudsz mondani? Ne szakíts most félbe! - folytatta Alice, és felemelte az ujját. - A fejedre akarom olvasni a bűneidet. Először: kétszer is nyivákoltál, miközben Dorka délután az arcodat mosta. Ne is tagadd, Cili, mert hallottam! Mit mondasz? - kérdezte, úgy téve, mintha a cica meg¬szó¬lalt volna. - Még hogy a szemedbe nyúlt a mancsával? Hát ez is a te hibád, mert nyitva tartottad a szemedet. Ha jó szorosan becsuktad volna, akkor ez nem tör¬ténik meg. Ne keress kifogásokat, hanem figyelj rám! Másodszor: mikor kitöltöttem a tejet a tálkába, a farkánál fogva elrán¬cigáltad onnan Pama¬csot. Hogy szomjas voltál? Hát honnan tudod, hogy nem volt-e ő is szomjas? Harmadszor: összegubancoltad az egész pamutot, míg én nem figyeltem oda... Hát ezek a bűneid, Cili, és még nem büntettelek meg értük. Ha éppen tudni akarod, jövő szer¬dára tartogatom az összes bünte¬tésedet... Vajon mi lenne, ha az én büntetéseimet gyűjtenék így össze? - folytatta, most már inkább magának, mint a cicának beszélve. - Vajon mit csinál¬ná¬nak velem az év végén? Talán még börtönbe is csuknának. Vagy... várjunk csak... ha például a büntetés az volna, hogy nem kapok ebédet, akkor a büntetés napján egyszerre ötven ebédet vonnának meg tőlem! Hát azt bizony nem is nagyon bánnám. Sokkal inkább megvolnék nélkülük, mint hogy egyszerre mindet megegyem!
Hallod, hogy hull a hó az ablakra, Cili? Milyen kedves, puha a hangja! Mintha simogatná az ablakot. Vajon szereti a hó a földeket meg a fákat? Amikor jó melegen bebugyolálja őket fehér takaróba, talán azt mondja nekik: „Aludjatok csak, amíg újból eljön a nyár.” És mikor felébrednek, Cili, mind zöld ruhába öltöznek, és táncolnak, amikor fúj a szél... Jaj, de szép is ez! - kiáltotta Alice, és tapsolt, ledobva a gombolyagot. - Bár¬csak igaz volna! Hiszen a fák olyan álmosnak látszanak ősszel, mikor sárgulnak a leveleik.
Mondd csak, Cili, tudsz sakkozni? Ne nevess, komolyan kérdezem. Az előbb, mikor játszot¬tunk, olyan komolyan figyelted, mintha értenéd, és amikor azt mondtam: „Sakk!”, még doromboltál is. Szép játszma volt, és igazán meg is nyerhettem volna, ha az az undok huszár be nem tola¬kodik a figuráim közé. Cilikém, most játsszuk azt, hogy...
Bárcsak a felét el tudnám sorolni annak, amit Alice olyankor mondani szokott, amikor azzal kezdi: „Játsszuk azt, hogy...” Épp az elmúlt nap vitázott a nővérével, mert azt találta mondani: „Játsszuk azt, hogy kirá¬lyok és királynők vagyunk” - mire a nővére, aki sokat adott a pontos fogalmazásra, közbeszólt, hogy az nem lehetséges, hiszen csak ketten vannak; végül Alice hajlandó volt engedni: „Hát jó, legyél te az egyik, és én leszek az összes többi.” Egyszer pedig komolyan megijesztette öreg dadáját, amikor hirtelen azt kiáltotta a fülébe: „Dadus! Most játsszuk azt, hogy én egy éhes hiéna vagyok, te meg egy darab csont!”
De elkanyarodtunk Alice és a cica beszélgetésétől.
- Játsszuk azt, hogy te vagy a fekete királynő, Cili! Szerintem, ha föl¬egyenesednél, és karba tennéd a mancsodat, egészen olyan lennél, mint ő! Gyerünk, próbáld meg, rajta!
Azzal Alice lekapta az asztalról a, fekete királynőt, és a cica elé rakta, mint valami utánozni való modellt. A kísérlet azonban nem járt sikerrel; Alice szerint elsősorban azért nem, mert a cica nem volt hajlandó rende¬sen összefonni a mancsát. Ezért büntetésképpen fölemelte, és a tükör elé tartotta, hogy lássa magát, milyen haszontalan.
- ...És ha nem viselkedsz azonnal rendesen - tette hozzá -, menten átraklak a Tükörházba! Ahhoz vajon mit szólnál? Cili, ha rám figyelsz, és nem locsogsz annyit, elmondom, milyen¬nek képzelem én a Tükör¬házat. Hát először is ott van az a szoba, amelyet az üvegen át láthatsz: ugyanolyan, mint a mi nappalink, csak éppen minden fordítva van benne. Ha fölállok egy székre, jól látom az egészet, kivéve azt a részt, amelyik a kandalló előtt van. Jaj de szeretném egyszer azt is megnézni! Kíváncsi vagyok, vajon ők is raknak-e tüzet télen... Nem lehet tudni, hacsak a mi kandallónk füstölni nem kezd, mert akkor abban a szobában is megjelenik a füst... de lehet, ez csak színlelés, hogy úgy nézzen ki, mintha náluk is égne a tűz. A könyveik nagyon hasonlítanak a mi könyveink¬hez, csak a szavak fordítva vannak bennük. Ezt onnan tudom, hogy egyszer fölmutattam egy könyvet a tükör előtt, és ők is föltartottak egyet odaát.
Szeretnél a Tükörházban élni, Cili? Vajon adnának-e ott neked tejecs¬két? Lehet, hogy azt a tejet meg sem lehet inni... De várj csak, Cili, ott van még a folyosó is. Egy ici-picit be lehet kukucskálni a Tükörház folyosójára, ha itt tárva hagyja az ember a nappali ajtaját. Az ő folyosójuk nagyon hasonlít a miénkhez, már ameddig el lehet látni benne, de lehet, hogy azon túl aztán egészen más. Jaj, Cili, de jó volna egyszer átjutni oda! Biztos, hogy telis-tele van gyö¬nyörű dolgokkal. Játsszuk most azt, Cili, hogy valahogy át lehet jutni a Tükörházba. Mondjuk, hogy az üveg olyan puha lett, mint a selyempapír, és át tudunk menni rajta. Nahát, már kezd is fátyolosodni, komolyan mondom! Egész könnyű lesz át¬jutni...
Azzal már fönn is volt a kandalló párkányán, bár azt nem tudta volna megmondani, hogyan került oda. És csakugyan - a tükör mintha szét¬foszlott volna, mint valami ezüstösen csillogó pára.
A következő pillanatban Alice már át is jutott rajta, és puhán leugrott a kandallópárkányról, egyenest a tükörszobába. Első dolga volt meg¬nézni, vajon ég-e a tűz a kandallóban, és öröm¬mel látta, hogy igen: ugyanolyan fényesen lobog, mint az, amelyiket maga mögött hagyott. „Tehát itt ugyanolyan meleg lesz, mint otthon - gondolta Alice -, sőt még melegebb is, mert itt senki sem fog rám szólni, hogy menjek el a tűztől. De jó móka lesz, amikor meglátnak engem ideát, és nem tudnak utánam jönni!”
Aztán nézelődni kezdett, és észrevette, hogy amit a régi szobából is láthatott, az mind szokványos és érdektelen, de a többi már egészen más. Például a kandalló melletti falon függő képek mintha megelevenedtek volna, és a párkányon álló órának (amelynek odaátról csak a hátát lehe¬tett látni a tükörben) innen nézve öregemberarca volt, és ez az arc Alice-re vigyor¬gott.
„Ebben a szobában nincs olyan szép rend, mint a másikban” - gon¬dolta Alice, mert néhány sakkfigurát vett észre a kandalló hamujában.
Meglepetten felkiáltott: „Ó!” - és négykézlábra ereszkedett, hogy job¬ban láthassa őket. Mert a sakkfigurák párosával fel-alá sétálgattak!
- Itt a Fekete Király és a Fekete Királynő - mondta Alice suttogva, nehogy megriassza őket -, ott meg a Fehér Király és a Fehér Királynő üldögél a szeneslapát szélén; amott két Bástya sétál kart karba öltve... Azt hiszem, nem hallanak engem ¬- folytatta, miközben közelebb hajolt-, és majdnem biztos, hogy nem is lát¬nak. Mintha láthatatlan volnék...
Ekkor sivalkodás hallatszott az asz¬tal irányából; Alice gyorsan arra fordult, s látta, amint az egyik Fehér Gyalog felbukfencezik és rúgkapálni kezd. Kíváncsian várta, hogy most vajon mi történik.
- Ez az én kicsikém hangja! - kiáltott fel a Fehér Királynő, és felugrott a Király mellől, akit siettében belökött a hamuba. - Drága kis Lilykém! Felséges liliomszálam! - Azzal izgatottan kapaszkodni kezdett fölfelé a kandallórácson.
- Felséges a majd megmondtam, micsoda - dohogott a Király, és dör¬zsölte az orrát, mert estében alaposan beütötte. Ami igaz, igaz, volt oka mérgelődni: tetőtől talpig csupa hamu lett.
Alice mindenáron segíteni szeretett volna, s miközben szegény kis Lily torkaszakadtából visított, felkapta a Fehér Királynőt, és föltette az asztalra, lármás leánya mellé.
A Királynő levegő után kapkodott és leült; a sebes légiúttól elállt a lélegzete. Percekig nem is tellett tőle egyéb, mint hogy némán magához szorította a kicsi Lilyt. Amint újra levegőhöz jutott, átkiáltott a Király¬nak, aki mogorván ült a hamuban:
- Vigyázz a tűzhányóval!
- Miféle tűzhányóval? - kérdezte a Király, és riadtan nézett a kandalló¬ban lobogó tűzre, mintha attól tartana, hogy vulkán tör ki a közepéből.
- Egyszer csak... fölrepített... ide... - zihálta a Királynő, aki még mindig nehezen kapkodta a levegőt. - Vigyázz magadra... a szokásos úton gyere... nehogy téged is fölrepítsen!
Alice figyelte, amint a Fehér Király lassan kapaszkodik a rács egyik rúdjáról a másikra, aztán megszólította:
- Hiszen így órákig is eltart, amíg az asztalig érsz, ezzel a tempóval. Inkább segítek egy kicsit, jó?
De a király ügyet sem vetett rá: nyilvánvaló volt, hogy nem látja őt, és nem hallja, amit mond.
Így hát Alice nagyon gyengéden megfogta és fölemelte, sokkal lassab¬ban, mint az előbb a Királynőt, nehogy a Királynak is elálljon a lélegzete; de mielőtt letette volna az asztalra, eszébe jutott, hogy leporolja egy kicsit, hiszen a talpától a feje búbjáig hamu borította.
Úgy mesélte később, hogy soha életében nem látott még olyan arcot, amilyet a Fehér Király vágott, amikor azt érezte, hogy egy láthatatlan kéz a magasba emeli és leporolja; annyira elképedt, hogy egy hang se jött ki a torkán, a szeme-szája pedig kikerekedett. Alice úgy nevetett, hogy a keze is reszketett, és kis híján a földre pottyantotta a Királyt.
- Jaj, ne vágj már ilyen arcokat, kérlek - kiáltott fel, megfeledkezve arról, hogy a Király nem hallja -, mert nevetnem kell, és már alig tudlak tartani! És ne tátsd ki a szádat, mert belemegy a por! Úgy ni, azt hiszem, most már elég tiszta lettél! - tette hozzá, miután lesimította a Király haját, és nagyon óvatosan az asztalra helyezte a Királynő mellé.
A Király azonnal hanyatt vágódott, és ott feküdt mozdulatlanul. Alice megrémült, és szét¬nézett a szobában, nem lát-e valahol vizet, hogy egypár csöppet rálocsoljon. De csak egy üveg tintát talált, és mire visszaért az asztalhoz, a Király már magához tért: izgatottan pusmogott a Királynő¬vel - olyan halkan, hogy Alice alig hallotta, mit beszélnek.
- Biztosíthatlak, drágám - mondta a Király -, úgy megijedtem, hogy egy fillér se maradt a zsebemben!
Mire a királynő így felelt:
- Nincs is zsebed.
- Ezt a rémületes pillanatot - folytatta a Király - soha, de soha nem felejtem el!
- Pedig el fogod felejteni - így a Királynő -, ha föl nem írod a jegyzet¬füzetedbe.
A kislány érdeklődve figyelt, miközben a Király előhúzott ruhájából egy óriási jegyzetfüzetet, és írni kezdett. Ekkor Alice egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve megragadta a ceruza végét, amely a Király válla fölé nyúlt, és most már ő írt a füzetbe.
A Király rémült, elkeseredett arcot vágott, egy darabig némán birkózott a ceruzával, de Alice sokkal erősebb volt nála, így végül felsóhajtott:
- Drágám, úgy látom, egy vékonyabb ceruzát kell szereznem. Ezzel nem tudok bánni: csupa olyat ír, amit én nem akarok írni.
- Miket ír? - kérdezte a Királynő, és belenézett a füzetbe (amelybe Alice ezt írta: „A Fehér Huszár lefelé csúszik a piszkavas szárán. Nagyon rosszul egyensúlyoz.”). - Ezek nem a te gondolataid!
Alice mellett egy könyv feküdt az asztalon, és miközben a Fehér Királyt figyelte (kissé még aggódott érte, és készenlétben tartotta a tintás¬üveget, hogy ha a Király megint elájulna, azonnal nyakon önthesse), belelapozott a könyvbe, hátha talál benne olyan részt, amelyet el tud olvasni, „...mert olyan fura nyelven van írva, egy szót se értek belőle” ¬- mondta magában.
A könyvben ilyenek voltak:

Egy darabig törte rajta a fejét, aztán végül eszébe jutott a megoldás. „Hiszen ez tükörkönyv, mi más volna! Ha a tükör elé tartom, a helyes irányba mennek a szavak.”
Ez volt az a vers, amelyet Alice akkor elolvasott:
A GRUFFACSÓR
Nézsonra járt, nyalkás brigyók
turboltak, purrtak a zepén,
nyamlongott mind a pirityók,
bröftyent a mamsi plény.
„Kerüld a Gruffacsórt, fiam,
a foga tép, a karma metsz!
Ne járj, hol grémmadár csuhan
s a bőszhedt Gyilkanyessz!”
Kapta döfke kardját a smorc,
rég csűszte már a nyúf vadat ¬-
megállt a vén plakány tövén
a tamtam-lomb alatt.
Állt felhergült eszmék között,
s ím Gruffacsór - a szeme láng - ¬
hussongva és mortyogva jött
a kuszmadt fák iránt.
Egy! Kettő! Egy! Kettő! - csihant
a döfke penge nyisz-nyasza!
Metélte szét, kapta fejét
s diadalgott haza.
„Hát megölted a Gruffacsórt?
Keblemre, fürgeteg fiam!
Dicshedj soká! Hujhé, hurrá!”
s csuklantott boldogan.
Nézsonra járt, nyalkás brigyók
turboltak, purrtak a zepén,
nyamlongott mind a pirityók,
bröftyent a mamsi plény.
- Szép, szép - mondta, mikor a végére ért -, csak egy picit nehéz megérteni! - Még magának se szívesen vallotta be, hogy egy árva szót sem értett belőle. - Valahogy mindenfélével teli lesz tőle a fejem, csak épp azt nem tudom, hogy mivel. Annyi mindenesetre biztos, hogy valaki legyőzött valamit...
- Hoppá! - ugrott fel hirtelen Alice. - Ha nem sietek, vissza kell mennem a tükör másik oldalára, még mielőtt megnézhettem volna, milyen a ház többi része! Lássuk először a kertet!
Egy pillanat múlva már kint volt a szobából, és futott lefelé a lépcsőn... illetve futásnak éppen nem nevezhette, hanem (így gondolta magában Alice) egy nagyszerű, újszerű módja volt ez a lépcsőn való lejutásnak. Ujja hegyével éppen csak megérintette a korlátot, és szép simán lesiklott, a lába hozzá sem ért a lépcsőhöz. Aztán átvitorlázott a hallon, és ugyanígy kiröppent volna az ajtón, ha meg nem kapaszkodik az ajtófélfában. Kissé szédelgett már a sok röpködéstől, örült, hogy ismét a két lábán járhat, mint rendesen.