A beszélő virágok kertje

- Sokkal jobban át tudnám tekinteni a kertet - mondta Alice magában -, ha felmásznék arra a dombra: és lám, van is itt egy ösvény, amely egyenest arra vezet... vagyis hogy éppenséggel nem egyenest - tette hozzá, miután néhány méternyit haladt az ösvényen, és az többször élesen el¬kanyarodott -, de végül csak ott fogok kikötni. Milyen furán tekereg! Nem is ösvény, inkább dugóhúzó! Hát ez után a kanyar után már bizto¬san a dombra érek! De nem, mégsem. Egyenest visszavisz a házhoz! No, akkor megpróbálom az ellenkező irányban.
És így is tett: befordult jobbra, befordult balra, egyik kanyart a másik után vette, de bármerre indult is, végül mindig ugyanoda jutott vissza. Sőt egy alkalommal, mikor a szokottnál gyorsabban fordult be egy ka¬nyarban, nem is tudott megállni, hanem nekiszaladt a háznak.
- Ennek semmi értelme - mondta Alice felnézve a házra, mintha az vitatkozna vele. - Még úgyse megyek be. Tudom, hogy akkor át kéne mennem a tükrön, vissza a régi szobába, és vége volna a kalandjaimnak!
Azzal elszántan hátat fordított a háznak, és újból elindult az ösvényen, elhatározva, hogy addig le nem tér róla, míg a dombra nem ér. Pár percig nem is volt semmi baj, de éppen amikor Alice azt mondta magá¬ban: „No, most biztosan sikerülni fog” - az ösvény hirtelen tekeredett egyet, megrázta magát (amint azt Alice később mesélte), és a kislány egyenest besétált az ajtón.
- Ez már aztán túlzás! - kiáltotta. - Sose láttam még ilyen házat, amelyik mindig az utamba áll! Soha!
A domb viszont ott magasodott az orra előtt, így nem tehetett mást, mint hogy újból nekivágott. Ezúttal egy nagy virágágyáshoz ért, amelyet százszorszépek szegélyeztek, és fűzfa nőtt a közepén.
- Ó, Tigrisliliom - mondta Alice a szélben kecsesen hajladozó virágszálnak -, bárcsak tudnál beszélni!
- Tudunk beszélni - mondta a Tigrisliliom -, ha van, akivel érdemes.
Alice úgy meglepődött, hogy egy percig szólni sem bírt, még a lélegzete is elállt. Kisvártatva, miközben a Tigrisliliom egyre csak himbáló¬zott a szélben, félénk hangon, szinte suttogva mégis megszólalt:
- És minden virág tud beszélni?
- Akárcsak te - mondta a Tigrisliliom -, és jóval hangosabban is.
- Csak tudod, nem vall jó modorra, ha mi szólítunk meg valakit - szólt közbe a Rózsa. - Komolyan mondom, az előbb már vártam, mikor állsz szóba velünk! Mondtam is magamnak: „Van valami az arcában, bár okosnak épp nem nevezhető!” A színed pedig kifogástalan, és már az is sokat számít.
- A színe nem érdekel - jegyezte meg a Tigrisliliom. - Hanem ha a szirmai egy picit jobban felkunkorodnának, mindjárt rendesebben nézne ki.
Alice-nek nem tetszett, hogy bírálgatják, ezért inkább ő kezdett el kérdezősködni:
- Nem féltek néha itt kinn egyedül, mikor senki nem vigyáz rátok?
- Ott a fa középen - mondta a Rózsa. - Mi másra volna jó, mint hogy vigyázzon ránk?
- De hát mit tehet, ha valami veszély adódik? - kérdezte Alice.
- Elbődülhet - mondta a Rózsa.
- Úgyis gyakran bőg - kotyogott közbe egy Százszorszép. - Tudni¬illik szomorúfűz.
- Még ezt se tudtad? - kiáltott föl egy másik Százszorszép, és erre valamennyien egyszerre kiáltozni kezdtek, sivalkodásuktól hangos lett a kert.
- Elhallgassatok! - kiáltott rájuk a Tigrisliliom, és az izgalomtól re¬megve hajladozott ide-oda. - Tudják, hogy nem üthetek szét köztük - lihegte, és reszkető fejét Alice felé billentette -, különben nem mernék ezt művelni!
- Ne izgasd fel magad - csitította Alice, azzal lehajolt a százszorszépek¬hez, akik már-már újra rázendítettek, és odasúgta nekik: - Ha nem fog¬játok be a szátokat, leszedlek benneteket!
Egy pillanat múlva csönd volt, és a rózsaszín százszorszépek közül többen elfehéredtek.
- Ez az! - mondta a Tigrisliliom. - A százszorszépek a legrakoncátla¬nabbak. Ha az egyik megszólal, azonnal rákezdi a többi is, és el lehet hervadni tőle, annyit karattyolnak!
- Hogy lehet az, hogy valamennyien ilyen jól tudtok beszélni? - kér¬dezte Alice. Azt remélte, hízelgéssel jobb kedvre derítheti a virágot. - Sok kertben jártam már, de a virágok sehol se szólaltak meg.
- Tenyerelj csak le, tapogasd meg a földet - szólt a Tigrisliliom. - Majd meglátod.
Alice így is tett.
- Nagyon kemény - mondta -, de nem tudom, ennek mi köze van a dologhoz.
- A legtöbb kertben - felelte a Tigrisliliom - túl puhára csinálják a virágágyakat. Ezért ott a virágok folyton csak alusznak.
Ez hihetően hangzott, és Alice nagyon örült, hogy most már ezt is tudja.
- Soha nem gondoltam volna erre! - mondta.
- Azt hiszem, te egyáltalán nem is szoktál gondolkodni - szólt a Rózsa szigorúan.
- Életemben nem láttam nála ostobábbat - mondta egy Ibolya várat¬lanul.
Alice össze is rezzent, mert az Ibolya addig meg se szólalt.
- Fogd be a szád! - kiáltott rá a Tigrisliliom. - Mintha láttál volna valaha is bárkit! A levelek alá dugod a fejed, ott hortyogsz állandóan, és a végén semmivel nem tudsz többet a világról, mint bimbókorodban!
- Vannak még emberek a kertben rajtam kívül? - kérdezte Alice, miután úgy döntött, hogy nem hallja meg a Rózsa megjegyzését.
- Van még egy virág a kertben, aki ugyanúgy tud járkálni, mint te ¬mondta a Rózsa. - Szeretném tudni, hogyan csináljátok...
- Te mindent szeretnél tudni - szólt közbe a Tigrisliliom. - De ő sokkal bokrosabb növésű nálad.
- És olyan, mint én? - kérdezte Alice izgatottan, mert az jutott eszébe: „Talán van a kertben egy másik kislány is!”
- Hát, a formája ugyanolyan faramuci, mint a tied - mondta a Rózsa -, de feketébb, és azt hiszem, a szirmai is rövidebbek.
- A szirmai tömöttek, mint a dáliának - vágott közbe a Tigrisliliom -, nem olyan ziláltak, mint a tieid.
- Ez persze nem a te hibád - tette hozzá a Rózsa udvariasan -, tudod, te már kezdesz fakulni, és ilyenkor a szirmokat se lehet tökéletesen rend¬ben tartani.
Alice-nek nagyon nem tetszett ez a téma, ezért inkább kérdezett:
- És ki szokott jönni ide?
- Biztos vagyok benne, hogy hamarosan látni fogod - mondta a Ró¬zsa. - Tüskéi is vannak.
- Hol vannak tüskéi? - kérdezte Alice kissé elcsodálkozva.
- Hát körös-körül a fején, hol másutt - felelte a Rózsa. - Már épp azon gondolkodtam, neked vajon miért nincs. Azt hittem, úgy természetes.
- Jön már! - kiáltotta a Szarkaláb. - Hallom a lépéseit a kavicsos ösvé¬nyen, puff puff!
Alice kíváncsian körülnézett, és megpillantotta a Fekete Királynőt.
- Jó nagyot nőtt! - ez volt az első észrevétele. Valóban: mikor Alice először pillantotta meg a hamuban, akkora lehetett, mint a hüvelykujja, most meg még nála is magasabb volt fél fejjel!
- A friss levegő teszi - mondta a Rózsa. - Csudálatosan finom itt a levegő.
- Azt hiszem, odamegyek, és elbeszélgetek vele - mondta Alice, mert bár a virágokat is érde¬keseknek találta, úgy érezte, sokkal nagyszerűbb volna egy igazi királynővel megismerkedni.
- Ne tegyél ilyet - mondta a Rózsa. - Én azt mondom, inkább az ellenkező irányba menj.
Ez akkora szamárságnak hangzott, hogy Alice nem is felelt rá, hanem elindult a Fekete Királynő felé. Nagy meglepetésére egy pillanat alatt elvesztette szem elől, és megint a ház ajtajában találta magát.
Mérgesen fordult vissza, s miután mindenfelé körülnézett a Királynőt keresve (és végül jókora távolságban meg is pillantotta), úgy döntött, hogy megpróbálja az ellenkező irányból meg¬közelíteni. És valóban: egy percig sem gyalogolt, máris szemtől szemben állt a Fekete Királynővel, s előtte magasodott az a domb, amelyet oly régóta szeretett volna elérni.
- Honnan jössz? - kérdezte a Királynő. - Hová tartasz? Nézz rám, értelmesen, és ne malmozz az ujjaiddal.
Alice végrehajtotta valamennyi utasítását, és olyan értelmesen, ahogyan csak tudta, elma¬gya¬rázta: eltévedt, nem leli az útját.
- Nem tudom, hogy érted azt, hogy az utadat - mondta a Királynő -, errefelé minden út az én tulajdonom... De miért jöttél ki ide egyáltalán? - kérdezte aztán valamivel kedvesebb hangon. - Pukedlizz, amíg kigon¬dolod, mit felelj. Így időt nyersz.
Alice töprengett egy kicsit ezen, de annál jobban tartott a Királynőtől, hogy kétségbe vonja a szavait. „Kipróbálom majd otthon - gondolta -, ha legközelebb elkésem az ebédről.”
- Most már itt az ideje, hogy válaszolj - mondta a Királynő, és az órájára nézett. - Egy kicsit jobban nyisd ki a szád, ha beszélsz, és mindig tedd hozzá: felség.
- Én csak a kertet szerettem volna megnézni, felség...
- Ez az - helyeselt a Királynő, és megveregette Alice fejét, aminek a kislány egyáltalán nem örült -, bár ha kertről beszélsz, én láttam olyan kerteket, amelyekhez képest ez sivatag!
Alice nem mert vitába szállni vele, így inkább folytatta:
- ...és megpróbáltam feljutni annak a dombnak a tetejére...
- Ha már a dombnál tartunk - vágott közbe a Királynő -, én tudnék neked olyan dombokat mutatni, amelyekhez képest ez völgy.
- Ugyan már - mondta Alice, aki annyira meglepődött, hogy még ellentmondani is merészelt -, a domb sohasem lehet völgy. Ez butaság...
A Fekete Királynő megrázta a fejét.
- Nyugodtan nevezheted butaságnak, ha úgy tetszik - mondta -, de én hallottam már akkora butaságot, hogy ahhoz képest ez olyan értelmes, mint egy lexikon!
A kislány megint pukedlizett, mert úgy érezte, hogy a királynő hangjában sértődöttség bujkál, s ettől kezdve némán baktattak fel a dom¬bocska tetejére.
Alice percekig szótlanul állt, és csak a tájat bámulta, mert nagyon is különös vidék volt ez. Sok kis patak futott keresztül rajta egymással párhuzamosan, és a közbeeső területeket pataktól patakig érő sövények osztották fel.
- Komolyan mondom, olyan ez, mint egy nagy sakktábla! - mondta végül Alice. - Valahol itt kell lenniük a figuráknak... Ott is vannak, ni! - tette hozzá elégedetten, és a szíve hevesen dobogott az izgalomtól. ¬Hiszen egy nagy sakkjátszma folyik itt az egész világon át, mármint ha valóban a világ ez, amit látok. De jó mulatság lehet! De szeretnék köztük lenni én is! Azt se bánnám, ha csak gyalog lennék, csak játszhassak. Persze leginkább királynő szeretnék lenni.
Mikor ez kiszaladt a száján, félénken pillantott az igazi Királynőre, de az csak kedvesen mosolygott, és így szólt:
- Ezt könnyű megoldani. Te lehetsz a Fehér Királynő gyalogja, mert a kis Lily még fiatal a játékhoz. A második mezőn vagy, ez a kezdéshez épp megfelel, s ha a nyolcadikra lépsz, királynő lesz belőled... - És hir¬telen, ki tudja, miért, egyszerre szaladni kezdtek.
Alice később sehogyan sem tudta felidézni azt a pillanatot, amikor futásnak eredtek. Csak arra emlékezett, amint kéz a kézben rohannak, és a Fekete Királynő olyan sebesen szedte a lábát, hogy alig tudott lépést tartani vele, de a Királynő egyre csak azt kiáltozta:
- Gyorsabban! - és Alice érezte, hogy képtelen ennél gyorsabban sza¬ladni, bár lélegzethez már nem jutott, hogy ezt meg is mondja.
A dologban az volt a legkülönösebb, hogy a sok fa és minden egyéb körülöttük végig egy helyben maradt: bármilyen sebesen száguldottak, nem hagytak maguk mögött semmit. „Vajon ezek mind velünk együtt rohannak?” - töprengett magában szegény, megzavart Alice. És mintha a Királynő megsejtette volna, hogy mire gondol, rákiáltott:
- Gyorsabban! Ne próbálj beszélni!
Alice-nek persze eszébe sem jutott ilyesmi. Úgy érezte, soha életében nem lesz képes többé megszólalni, úgy elfulladt a lélegzete, de a Királynő egyre csak sürgette:
- Gyorsabban! Gyorsabban! - és vonszolta magával.
- Nemsokára odaérünk? - kérdezte végül Alice lihegve.
- Nemsokára? - ismételte a Királynő. - Hiszen már tíz perce elhagytuk! Gyorsabban!
Azután egy darabig megint némán száguldottak, csak a szél fütyült Alice fülében, és úgy érezte, mindjárt letépi a haját a fejéről.
- Gyerünk! Gyerünk! - kiáltotta a Királynő. - Gyorsabban! Gyorsabban! - és már olyan sebesen futottak, hogy szinte úsztak a levegőben, a lábuk alig érintette a talajt, míg végül, épp amikor Alice teljesen kime¬rült, hirtelen megálltak. A kislány lehuppant a fűbe, szédelgett, levegő után kapkodott.
A Királynő egy fa törzsének támasztotta, és gyöngéden így szólt hozzá:
- Most pihenhetsz egy keveset.
Alice meglepődve körülnézett.
- De hiszen egész idő alatt itt voltunk, ennek a fának a tövében! Minden ugyanolyan, mint azelőtt!
- Hát persze - felelte a Királynő. - Miért, milyen legyen?
- A mi országunkban - mondta Alice még mindig lihegve -, ha az ember ilyen sokáig ilyen gyorsan szalad, mint mi az előbb, akkor rend¬szerint egy másik helyre jut.
- Lassú egy ország lehet - mondta a Királynő. - Minálunk, ha teljes erődből rohansz, az épp csak arra elég, hogy egy helyben maradj. Ha máshová akarsz jutni, legalább kétszer olyan gyorsan kell futnod!
- Köszönöm, ebből inkább nem kérek! - mondta Alice. - Nekem itt is nagyon jó, csak éppen melegem van, és szomjas vagyok.
- Tudom én, mit szeretnél! - mondta a Királynő kedvesen, és előhú¬zott egy kis dobozt. - Kérsz egy kekszet?
Alice úgy gondolta, udvariatlanság volna nemet mondani, bár egyáltalán nem kekszet kívánt. Elvett egy darabot, és erőt véve magán, le¬gyűrte; nagyon száraz volt, úgy érezte, rögtön megfullad tőle.
- Amíg fölfrissíted magad - mondta a Királynő -, én elvégzem a szükséges méréseket. - Azzal mérőszalagot vett elő a zsebéből, méricskélni kezdett a földön, és itt-ott kis karókat szúrt le.
- Két méternél - mondta, és letűzött egy pálcát, hogy a távolságot je¬lezze - megadom az uta¬sí¬tá¬sokat... Kérsz még egy kekszet?
- Nem kérek, köszönöm - felelte Alice -, egy éppen elég volt.
- Remélem, eloltotta a szomjadat - mondta a Királynő.
Alice nem tudta, mit feleljen, de szerencsére a Királynő nem várt vá¬laszra, hanem folytatta:
- Három méternél elismétlem őket, nehogy elfelejtsd. Négynél elkö¬szönök, és ötnél indulok!
Ekkorra épp letűzte az utolsó jelet is, és Alice nagy érdeklődéssel figyelte, amint visszatér a fához, majd lassan elindul a leszúrt karók mentén.
A kétméteres jelzésnél Alice felé fordult, és azt mondta:
- A gyalog az első lépésnél két mezőt lép. Így a harmadik mezőn nagyon gyorsan átjutsz majd, gondolom, vonattal, és egyszerre a negyedik mezőn találod magad. Ott él Subidam és Subidu... az ötödik mező nagy része víz: a hatodikon él Dingi-dungi... Nem szólsz semmit?
- Nnn... nem tudtam, hogy szólnom kéne - hebegte Alice.
- Illett volna - folytatta a Királynő komoly, korholó hangon - ezt mondanod: „Igazán roppant kedves felségedtől, hogy mindezt elmeséli nekem...” No de mindegy, vegyük úgy, hogy mond¬tad. Szóval a hete¬dik mező csupa erdő, itt az egyik huszár fogja megmutatni az utat, aztán a nyolcadik mezőn összetalálkozunk valamennyien, királynők, és nagy ünneplést csapunk! - Alice erre felállt és pukedlizett.
A következő jelzőkarónál a Királynő ismét megfordult, és így szólt:
- Ha angolul nem jut eszedbe valami, beszélj franciául, járás közben kifelé fordítsd a lábad, és ne felejtsd el, ki vagy!
Ezúttal nem várta meg, míg Alice ismét pukedlizik, hanem sebesen továbbment a következő jelzésig, ott azt mondta:
- Isten veled! - aztán továbbsietett az utolsóhoz.
Hogy hogyan történt, azt Alice sosem tudta meg, de pontosan abban a pillanatban, amikor az utolsó karóhoz ért, eltűnt. Hogy a levegőben oszlott-e el, vagy befutott az erdőbe („Ő aztán gyorsan tud futni!” - ¬gondolta a kislány), nem lehetett megállapítani. Mindenesetre eltűnt, és Alice-nek eszébe jutott, hogy ő most már gyalog, tehát rövidesen lépnie kell.