A saját találmányom

Egy idő múlva a zaj fokozatosan elhalkult, míg végül néma csönd lett; Alice félve emelte föl a fejét. Nem látott senkit. Első gondolata az volt, hogy talán csak álmodta az Oroszlánt, az Egyszarvút meg azokat a furcsa angolszász küldöncöket. A nagy tálca azonban, amelyen a tortát próbálta fölszeletelni, még mindig ott hevert a lábánál. „Szóval mégsem álmodtam - gondolta -, hacsak nem vagyunk valamennyien ugyanannak az álom¬nak a szereplői. Csak azt remélem, hogy ez az én álmom, nem a Fekete Királyé! Nem szeretnék valaki más álmában létezni! - És így folytatta a gondolatsort: - Kedvem volna odamenni és fölébreszteni, hogy lássam, mi történik akkor!”
Gondolatait éles kiáltás szakította félbe:
- Hohó! Hohó! Sakk!
Egy fekete páncélba öltözött Huszár ügetett oda hozzá, kezében hatal¬mas buzogánnyal. Amikor odaért Alice mellé, a ló hirtelen megállt.
- A foglyom vagy! - kiáltotta a Huszár, miközben lebukfencezett a lóról.
Alice-t még hirtelen riadalmában is inkább a Huszár testi épsége aggasztotta, mint a saját biztonsága, ezért kíváncsian figyelte, míg visszakapasz¬kodott a nyeregbe. Amint ismét elhelyezkedett odafönt, újból elkezdte:
- A foglyom... - De félbeszakította egy újabb kiáltás:
- Hohó! Hohó! Sakk!
Alice meglepetten nézett körül, vajon merről jön az újabb ellenség.
Ez azonban egy Fehér Huszár volt. Alice mellé rúgtatott, és megállás¬kor ugyanúgy lezuhant a lóról, ahogyan a Fekete az imént. Amikor visszakapaszkodott, a két huszár szótlanul megállt egymással szemben. Alice zavartan nézett egyikről a másikra.
- Ő az én foglyom! - szólalt meg végül a Fekete Huszár.
- Igen, de én kiszabadítom! - felelte a Fehér.
- Hát akkor meg kell érte küzdenünk - mondta a Fekete, és föltette a sisakját (amely eddig a nyeregkápán lógott, és lófej-alakot formázott).
- Ugyebár megtartod a játék szabályait? - érdeklődött a Fehér Huszár, miközben ő is fölrakta a sisakját.
- Mindig - felelte a Fekete, és azzal nekiálltak döngetni egymást. Alice egy fa mögé bújt, hogy kitérjen a csapások elől.
„Vajon mik lehetnek a játékszabályok? - töprengett magában a küz¬delmet figyelve, félénken ki-kikukucskálva rejtekhelyéről. - Az első sza¬bály alighanem az, hogy ha az egyik lovag eltalálja a másikat, akkor az okvetlenül lezuhan a lóról, ha viszont elhibázza, akkor ő maga esik le... Egy másik szabály bizonyára úgy szól, hogy az ellenfeleknek akként kell tartaniuk a buzogányt, ahogyan a bábszínházi báboknak. Micsoda zajt csapnak, amikor lezuhannak a lóról! Mintha hatalmas kondérokat dob¬nának a földre! És a lovak milyen nyugodtak! Úgy tűrik ezt a lezuhanást-fölkapaszkodást, mintha csak fából volnának!”
Egy további játékszabály az lehetett, bár Alice ezt nem vette észre, hogy az ellenfelek lezuhanván mindig a fejükre estek; a csata pedig úgy fejeződött be, hogy mindketten egyszerre fordultak le a lóról, egymás mellé. Mikor feltápászkodtak, kezet ráztak, aztán a Fekete Huszár nye¬regbe szállt és elporoszkált.
- Pompás diadal, nemde? - kérdezte a Fehér Huszár nagy lihegve.
- Nem tudom - kételkedett Alice. - Nem szeretnék senki fogságába esni. Én királynő akarok lenni.
- Az is leszel, ha átkelsz a következő patakon - mondta a Fehér Huszár. - Az erdő széléig elkísérlek, de aztán, tudod, vissza kell fordulnom. Ott vége a lépésemnek.
- Nagyon szépen köszönöm - mondta Alice. - Lesegíthetem a sisako¬dat? - kérdezte aztán, mert látta, hogy ez a feladat meghaladja a Huszár erejét. Alice-nak azonban végül sikerült kiráznia belőle.
- Így mindjárt könnyebben lélegzik az ember - jelentette ki a Huszár, két kézzel hátrasöpörve borzas haját, és szelíd arcát Alice felé fordítva, szomorúan ránézett. A kislány még soha életében nem látott ilyen különös katonát.
A Huszár páncélruhát viselt, amely láthatólag nem illett a termetére, a hátára pedig egy kis ládikó volt szíjazva, mégpedig fejjel lefelé, hogy a fedele nyitva lógott rajta. Alice élénk kíváncsisággal nézte.
- Látom, a dobozomat csodálod - mondta a Huszár barátságosan. ¬A saját találmányom: ruha¬neműt és szendvicseket tartok benne. Amint látod, fejjel lefelé hordom, így nem esik bele az eső.
- Viszont kiesnek belőle a tárgyak - jegyezte meg Alice csöndesen. ¬- Nem látod, hogy a fedele nyitva van?
- Ezt nem tudtam - bosszankodott a Huszár. - Akkor hát alighanem minden kiesett belőle. Ezek szerint a doboznak sincs már haszna. - Míg beszélt, leoldozta a hátáról, és már épp be akarta dobni a bozótba, majd egy hirtelen ötlettel gondosan egy faágra akasztotta.
- Tudod-e, miért csináltam ezt? - kérdezte Alice-t.
Alice csak a fejét rázta.
- Arra számítok, hogy esetleg egy méhcsalád belefészkel... és akkor az enyém lesz a méz.
- De hiszen már ott lóg egy méhkas vagy valami ahhoz hasonló a nye¬regre erősítve - figyel¬mez¬tette Alice.
- Igen, méghozzá nagyon jó méhkas - mondta a Huszár rosszked¬vűen -, a legjobbak közül való. És mégis: egy méh nem sok, annyi se jött a közelébe eddig. Az a másik pedig egy egérfogó. Úgy gondolom, az egerek tartják távol a méheket vagy a méhek az egereket, hogy melyik igaz a kettő közül, azt nem tudom.
- Épp azon törtem a fejem, hogy vajon mire jó az az egérfogó - mondta Alice. - Nem valószínű, hogy a ló hátán egerek mászkálnának.
- Nem valószínű, meglehet - felelte a Huszár -, de ha egyszer mégis feltűnnének, nem szeretném, ha itt szaladgálnának összevissza... Tudod - folytatta kis szünet után -, az a legjobb, ha az ember mindenre fölkészül. Ezért is hord a lovam bokavédőt.
- És az mire jó? - tudakolta Alice.
- Cápaharapás ellen - hangzott a válasz. - Ez is a saját találmányom. De most már menjünk. Elkísérlek az erdő széléig... Hát az a tálca mire való?
- Szilvatorta alá - felelte Alice.
- Akkor az a leghelyesebb, ha magunkkal visszük - javasolta a Huszár. - Szükségünk lehet rá, ha valahol netán szilvatortát találunk. Segíts be¬tenni ebbe a zsákba.
Ez a művelet jó sokáig tartott, bár Alice elég szélesre nyitotta a zsák száját, de a Huszár rendkívül ügyetlen volt. Az első két-három próbál¬kozás során a tálca helyett ő maga esett bele a zsákba.
- Azért fért be olyan nehezen - magyarázta, miután végre sikerült be¬gyömöszölni a tálcát -, mert a zsákban túl sok gyertyatartó van. - Azzal a nyeregre akasztotta, az ott függő répák, piszkavasak, miegyebek mellé. - Remélem, a hajad jól odanőtt a fejedhez - folytatta a Huszár, miközben útnak indultak.
- Csak úgy, ahogy szokásos - mosolygott Alice.
- Az aligha lesz elég - aggodalmaskodott kísérője. - Tudod, itt nagyon erősek a szelek. Majd¬nem olyan erősek, mint a paprika.
- És van már valami találmányod azellen, hogy a szél le ne fújja az ember haját? - érdeklődött Alice.
- Még nincs - felelte a Huszár -, de a haj hullása ellen már van.
- És mi az?
- Először is - kezdte a Huszár - vesz az ember egy pálcát. Aztán a haját erre felfuttatja, mint a szőlőt. Mármost a hajhullásnak az az oka, hogy a haj lefelé lóg... Tudod, ugyebár, hogy a tárgyak fölfelé soha nem hullanak. Ez is az én saját találmányom. Kipróbálhatod, ha akarod.
Alice rövid gondolkodás után úgy találta, hogy ez a módszer mégsem célszerű, közben fel-felsegítette lovára a szegény Huszárt, aki szemláto¬mást nem volt valami kiváló lovas.
Valahányszor a ló megállt (ami gyakran megesett), a Huszár előre¬zuhant. Valahányszor meg¬indult (mindannyiszor meglepetésszerűen), a Huszár hátrafelé bucskázott le róla. Egyébként eléggé jól haladt, eltekint¬ve attól a szokásától, hogy olykor oldalvást fordult le a lóról, még¬pedig rendszerint azon az oldalon, ahol Alice ment, ezért a kislány hamar meg¬tanulta, hogy nem tanácsos egészen közel haladnia hozzá.
- Úgy látom, nincs valami nagy gyakorlatod a lovaglásban - kockáz¬tatta meg a kijelentést Alice, miközben az ötödik zuhanás után nyeregbe segítette a Huszárt.
Útitársa meglepett arcot vágott, sőt meg is sértődött.
- Ugyan, honnan veszed ezt? - kérdezte, miközben visszakecmergett a nyeregbe, fél kézzel Alice haját markolva, nehogy leessen a túloldalon.
- Az emberek általában nem szoktak ilyen gyakran leesni a lóról, ha van gyakorlatuk.
- Rengeteg gyakorlatom van - mondta a Huszár nagyon komolyan. ¬- Rengeteg!
Alice erre nem tudott mást mondani, mint azt:
- Tényleg? - ezt azonban igyekezett a lehető legbarátságosabban kér¬dezni. Szótlanul mentek tovább, a Huszár behunyta a szemét, motyogott magában, Alice pedig aggodalmasan várta a következő zuhanást.
- A lovaglásban az a művészet - kezdte a Huszár hirtelen, és jobb kar¬jával széles mozdulatot tett -, hogy az ember megtartsa az... - Itt a mon¬dat ugyanolyan hirtelen véget ért, mint ahogyan elkezdődött, mert a Huszár a feje tetejére esett, épp Alice lába elé. A kislány komolyan meg¬ijedt ettől, míg fölsegítette, aggódva kérdezgette:
- Ugye, csontod nem törött?
- Semmi említésre méltó - mondta a Huszár, mintha két-három csont¬törés mit se számítana. - Szóval, mint mondtam: a lovaglásban az a művé¬szet, hogy az ember megtartsa az egyensúlyát. Így ni, látod?
Eleresztette a gyeplőt, és mindkét karját kiterjesztette, így mutatva be lovaglóművészetét. Ezúttal a hátára puffant, a ló lába alá.
- Rengeteg gyakorlatom van! - ismételgette folyvást, miközben Alice talpra segítette. - Rengeteg!
- Hiszen ez nevetséges! - kiáltotta Alice, aki egészen kijött a béke¬tűrésből. - Kerekes faló kellene neked, az bizony!
- És az vajon simán halad? - kérdezte a Huszár élénk érdeklődéssel, közben hirtelen mindkét karjával átölelte a ló nyakát, épp idejében ahhoz, hogy elejét vegye egy újabb lepottyanásnak.
- Sokkal simábban, mint egy valódi ló - mondta Alice, és kis sikkan¬tással felnevetett; egy¬szerűen képtelen volt visszafojtani.
- Beszerzek majd egyet - mormogta magában a Huszár elgondolkodva. - Egyet vagy kettőt... vagy többet.
Kis szünet következett, aztán a Huszár így folytatta:
- Én nagy feltaláló vagyok. Gondolom, észrevetted, hogy mikor leg¬utóbb fölsegítettél a földről, elgondolkodó kifejezés ült az arcomon.
- Valóban, egy kicsit komolynak tűntél - felelte Alice.
- Épp akkor találtam fel ugyanis egy új módszert az akadályon való átkelésre. Szeretnéd hallani?
- Hogyne, nagyon is - mondta Alice udvariasan.
- Elmondom, hogyan találtam fel - kezdte a Huszár. - Azt mondtam magamnak: „Csak a láb okoz problémát: a fej már amúgy is eléggé maga¬san van.” Mármost először is a fejemet az akadály tetejére teszem, aztán a fejem tetejére állok... akkor már a láb is megfelelő magas¬ságban van ugyebár... és, nemde, már át is jutottam.
- Hát igen - felelte Alice elgondolkodva -, azt hiszem, ilyen módon csakugyan átjutsz az akadályon, de nem gondolod, hogy ez kissé bonyo¬lult?
- Még nem próbáltam ki - mondta a Huszár komolyan -, ezért nem tudok biztosat mondani, de... csakugyan, attól tartok, hogy valóban kissé bonyolult volna.
Olyan kedveszegett lett ettől, hogy Alice jobbnak látta, ha sürgősen témát változtat:
- Milyen különös sisakod van! - mondta vidoran. - Ez is a saját talál¬mányod?
- Igen - mondta -, de föltaláltam ennél jobbat is; az olyan alakú volt, mint egy kihegyezett ceruza. Amikor a fejemen volt, én leestem a lóról, a sisak csúcsa szinte azonnal leért a földre, és így, ugyebár, az esés hossza jelentősen megrövidült. Az is igaz viszont, hogy fennállt a beleesés veszé¬lye. Ez is megtörtént velem egyszer, és a dologban az volt a legrosszabb, hogy mielőtt kimászhattam volna belőle, arra jött a másik Fehér Huszár, és föltette a sisakot. Azt hitte, az övé.
A Huszár olyan komolyan adta elő az esetet, hogy Alice nem mert nevetni.
- Attól félek - mondta remegő hangon -, őneki sem tett jót, hogy a feje tetején voltál.
- Hát ugye, meg kellett rúgnom - mondta a Huszár gondterhelten. - ¬Akkor aztán levette a sisa¬kot... de még hosszú időbe telt, amíg ki tud¬tam szabadulni. És nem is ment fájdalommentesen. Mire kijutottam, olyan sebes voltam mindenütt... olyan sebes, mint a szélvész.
- De a szélvész nem úgy sebes - tiltakozott Alice.
A Huszár a fejét rázta.
- Biztosíthatlak, hogy sebes voltam én mindenhogy - mondta fel¬hevülve, és közben széles mozdulatot tett a karjával. Azonnal lefordult a nyeregből, és fejjel belezuhant egy mély árokba.
Alice odaszaladt az árok széléhez, és lenézett. A baleset most jobban megrémítette a szokottnál, hiszen a Huszár egy ideje már egész bizton¬ságosan ült a nyeregben, és a kislány attól félt, hogy ezúttal igazán komoly baja történt. Nem látott kísérőjéből mást, mint a két talpát, de megnyu¬godott, amikor a Huszár a megszokott hangján szólalt meg:
- Sebes voltam én mindenhogy - ismételte -, viszont tőle különös gon¬datlanság volt feltenni valaki másnak a sisakját, ráadásul úgy, hogy a tulaj¬donos is benne van.
- Hogy tudsz ilyen nyugodtan beszélni fejjel lefelé? - kérdezte Alice, azzal a lábánál fogva kivonszolta az árokból, és egy buckának támasz¬totta.
A Huszárt szemlátomást meglepte a kérdés.
- Mit számít, hogy milyen helyzetben vagyok? - kérdezte. - Az elmém közben változatlanul működik. Sőt az az igazság, hogy minél inkább fej¬jel lefelé vagyok, annál több találmány jut az eszembe. Életem legnagyobb teljesítménye volt - folytatta kis hallgatás után -, hogy feltaláltam egy újfajta pudingot, miközben a húsételt ettük.
- És a következő fogásnak már el is készítették? - kérdezte Alice. - ¬Az aztán valóban gyors munka lehetett.
- Hát a következő fogásnak éppen nem - mondta a Huszár lassan, el¬gondolkozva. - Nem, a következő fogásnak biztosan nem.
- Akkor a következő napon készítették el, igaz? Gondolom, egy va¬csorához két pudingot úgysem ettetek volna meg.
- Hát a következő napon éppen nem - ismételte a Huszár, ugyanúgy, mint az előbb. - A következő napon biztosan nem. Az az igazság - mondta a fejét lehorgasztva, és a hangja is egyre lejjebb és lejjebb szállt -, nem hiszem, hogy azt a pudingot valaha is megcsinálták volna! Tulajdonkép¬pen abban sem bízom, hogy egyszer majd meg fogják csinálni. De mégis igen ügyes puding volt.
- És miből készült volna? - kérdezte Alice, aki észrevette, hogy a puding története elkedvetleníti a Huszárt, és remélte, hogy fel tudja vidí¬tani.
- Itatóspapírral kezdődött - nyögte a Huszár feleletképpen.
- Hát, ami azt illeti... az nem lehetett valami gyönyörűséges...
- Az, hogy gyönyörűséges volt, nem kifejezés - vágott közbe a Huszár felvillanyozva. - El sem tudod képzelni, mit számít, ha az ember hozzáad ezt-azt... például puskaport és pecsétviaszt. Itt el kell hogy hagyjalak.
Alice erre nem tudott mit felelni; épp a pudingon járt az esze.
- Szomorú vagy - mondta a Huszár aggodalmasan -, hadd énekeljek el neked egy dalt, hogy fölvidulj.
- Nagyon hosszú? - kérdezte Alice, mert aznap már bőven kijutott neki versekből, dalokból.
- Hosszú - mondta a Huszár -, de nagyon-nagyon szép. Aki csak hallja, vagy megkönnyezi, vagy...
- Vagy? - érdeklődött Alice, mert a Huszár itt hirtelen elhallgatott.
- Vagy nem könnyezi meg, ugyebár. A dal a Lazac-szemek címet viseli.
- Aha, szóval így hangzik a címe! - mondta Alice, és megpróbált érdek¬lődést erőltetni magára.
- Nem, nem érted a dolgot - a Huszár kissé ingerült lett. - A dal ezt a címet viseli. De a címe úgy hangzik: A vén apó.
- Tehát azt kellett volna mondanom az előbb: „Aha, szóval ez a címe!” Ugye? - helyesbített Alice.
- Dehogyis, az más dolog! A dal címe tudniillik Megélhetés, de ez csak a címe, ugyebár; a dal maga nem ez.
- Hát akkor mi a dal? - kérdezte Alice, immár tökéletesen összezava¬rodva.
- Épp rá akartam térni - felelte a Huszár. - A dal tulajdonképpen nem más, mint az A kapun üldögélt; a zene is saját szerzeményem.
És így szólván megállította lovát, a kantárszárat a ló nyakára vetette, majd fél kézzel lassan ütve a tempót, bolondos, szelíd arcán halvány mo¬sollyal elkezdte.
A különös események közül, amelyeket átélt Tükörországban, Alice erre emlékezett később a legpontosabban. Évek múlva is úgy vissza tudta idézni, mintha csak tegnap történt volna: a Huszár szelíd kék szemét és kedves mosolyát, a haján átsütő lenyugvó napot, melynek sugaraitól különösen csillogott a páncélruha, a nyugodtan legelésző lovat a nyaká¬ban lógó kantárszárral s a háttérben az árnyas erdőt... Úgy fogadta ma¬gába ezt a látványt, mint valami festményt, és egyik kezével beárnyékolva a szemét, egy fának támaszkodva figyelte ezt a különös párost, félálom¬ban hallva a szomorkás dallamot.
„Hanem a zene nem a saját szerzeménye - gondolta közben -, ez egy régi népdal.” Aztán csak állt, és odaadóan figyelt, de könny nem szökött a szemébe.
Elmondom az elmondhatót -
¬ne várj hosszú mesét.
Láttam egyszer egy vén apót,
a kapun üldögélt.
Kérdeztem őt: „Apó, ki vagy?
Élted hogy tengeted?”
S szavát úgy fogta fel az agy,
mint szita a vizet.
„Lepkét szedek” így szólt a vén,
„buzakalászokon,
húsgombócokká gyúrom én,
s az utcán árulom;
kik a viharzó tengeren
járnak, azok veszik ¬-
életem hát így tengetem,
mert többre nem telik.”
Akkor a zöld bajuszkenőcs
járt az eszembe épp,
s hogy hatását takarni bölcs
ernyővel, bármiképp.
Így nem volt válaszom se kész,
hisz fejem másba főtt,
hát megböktem: „Halljam, hogy élsz!”
s jól kupán csaptam őt.
Szelíd szavával szólt az agg:
„Járok bércek tövén,
s ha egy patak elém akad,
azt lángra gyújtom én.
Így készül a híres-neves
Makasszár-hajolaj,
a munkám nem túl érdekes,
pénznél meg több a baj.”
De már új terven járt eszem:
hájkurát inditok,
ki mindennap hájat eszen,
hízik, mint a pocok.
Megráztam hát a vaksi vént,
hogy arca kékre vált,
s ráförmedtem: „Halljuk, miként
élsz meg, az angyalát!”
Szólt ő: „Fenyéren, szirtfokon
gyüjtök lazac-szemet,
és mellénygombnak faragom,
amíg az éj befed.
Nem kapok értük aranyat,
ezüst is ritka bér,
mert belőlük kilenc darab
fél rézfityinget ér.
Néha kiflit kutatva ások,
vagy zabot hegyezek,
lépvesszővel rákot vadászok,
sóval vörösbegyet.
Nos hát, így tartom fenn magam,
és most, ha megbocsát,
uraságodra boldogan
ürítenék kupát.”
Felfogtam, mert új terveit
kifőzte épp agyam:
ha borban pácolják, a híd
eláll rozsdátalan.
Megköszöntem hát a mesét,
mellyel elémbe állt,
s főként hogy uraságomért
ürítene kupát.
S azóta, ha úgy alakul,
hogy ujjam enyvbe bök,
vagy bal cipőbe makacsul
jobb lábat gyömködök,
vagy ha ráejtek tyukszememre
egy rozsdás gőzekét,
mindig pityergek, mert a szende
öregapót hozza eszembe ¬-
szava szelíd, a hangja gyenge,
hó üstöke a szélbe lengve,
varjút formáz a képe szembe,
pillantása izzó kemence,
bánatán búsan elmerengve
ringatja testét, tente-tente,
szája motyog csak, mintha benne
egy szakajtó kelt tészta lenne,
s bivalyként hortyog a fülembe -
¬őt, az apót, ki estelente
a kapun üldögélt.
Miután a Huszár eldalolta a balladát, kezébe vette a kantárszárat, és lovát visszafordította.
- Most már csak pár méter van hátra - mondta -, lefelé a domboldalon, aztán át azon a kis patakon, és királynő leszel. De ugye azt még meg¬várod, amíg befordulok ott az ösvényen? - kérdezte, mikor Alice sóvár pillantással a patak felé fordult. - Nem tart soká. Te csak állj itt, és inte¬gess a zsebkendőddel, amíg el nem tűnök a kanyarban. Tudod, az erőt adna nekem.
- Hát persze hogy megvárom - felelte Alice -, és nagyon köszönöm, hogy ilyen messzire elkísértél... meg a dalt is. Igazán nagyon tetszett.
- Reméltem is - mondta a Huszár bizonytalanul -, bár nem sírtál rajta annyit, mint vártam.
Kezet ráztak, aztán a Huszár lassan belovagolt az erdőbe. „Remélem, csakugyan befordul az ösvényen - gondolta Alice, míg figyelte a távozót. - De nem, ettől féltem: lefordult! Pont a feje tetejére, mint rendesen! Viszont elég hamar nyeregbe szállt... Talán azért, mert annyi mindent ráaggatott arra a lóra...” Így beszélt magában, míg figyelte az ösvényen nyugodtan poroszkáló lovat meg a Huszárt, aki előbb az egyik oldalon zuhant le róla, majd a másikon. A negyedik vagy ötödik lepottyanásnál elért az út kanyarulatához, akkor Alice a zsebkendőjével intett, és meg¬várta, míg a Huszár eltűnik a szeme elől.
- Remélem, ez valóban erőt adott neki - mondta Alice, és megfordult, hogy lefusson a domboldalon. - Itt az utolsó patak, aztán pedig királynő lesz belőlem! Milyen csodálatos!
Néhány lépéssel a patak partján termett.
- A nyolcadik mező! - kiáltotta, miközben átugrott: és a földre huppant a túlsó parton, hogy megpihenjen. A pázsit puha volt, mint a moha, és virágágyak tarkították.
- De örülök, hogy végre megérkeztem!... Mi ez itt a fejemen? - kiál¬tott fel rémülten, és meg¬ragadta azt a súlyos valamit, amely szorosan körülölelte a homlokát. - Hogyan kerülhetett a fejemre anélkül, hogy észrevettem volna? - töprengett, miközben levette a valamit a fejéről, és az ölébe tette, hogy megvizsgálja, mi lehet.
Egy aranykorona volt.