Alice királynő

- Hiszen ez nagyszerű! - ujjongott Alice. - Sosem hittem volna, hogy ilyen hamar királynő lesz belőlem. Hanem egyet mondok, felség - foly¬tatta szigorúan -, nem vezet jóra, ha tovább is itt heverészik a fűben! Egy királynőnek ügyelnie kell a méltóságára!
Így hát felállt, és sétálgatni kezdett; előbb kissé mereven, mert attól tartott, hogy leesik a koronája, de aztán azzal nyugtatta meg magát, hogy úgysem látja senki.
- Ha valóban királynő vagyok - mondta, miközben visszaült a fűbe -, idővel bizonyosan meg¬tanulom viselni.
Az utóbbi időben annyi különös dolog történt, hogy csöppet sem lepő¬dött meg, amikor egy¬szer csak azt vette észre: a Fekete és a Fehér Király¬nő ott ül szorosan mellette. Szerette volna megkérdezni, hogyan kerültek oda, de félt, hogy ez udvariatlanság volna. Abban azonban nincs semmi rossz, gondolta, ha megkérdezi, vajon vége van-e a játszmának.
- Kérem - kezdte -, volnának olyan szívesek megmondani, hogy...
- Akkor beszélj, ha kérdeznek! - förmedt rá a Fekete Királynő éles hangon.
- De hát ha mindenki betartaná ezt a szabályt - ellenkezett Alice, mert szeretett vitatkozni -, és mindig csak akkor szólalna meg, ha kérdezik, és a másik ember is arra várna, hogy meg¬szólítsák, akkor soha senki se szólalna meg, és...
- Ostobaság! - mérgelődött a Fekete Királynő. - Hát nem érted, te gyerkőc, hogy... - itt abbahagyta, és egy percig összevont szemöldökkel gondolkozott, aztán hirtelen témát váltott. - Hogy értetted azt, hogy ha valóban királynő vagy? Mi jogon nevezed magad így? Nem lehetsz királynő addig, amíg a vizsgát le nem tetted. És minél előbb nekikezdünk, annál jobb.
- Én csak azt mondtam: „ha”! - védekezett Alice erőtlenül.
A két királynő összenézett, aztán a Fekete gúnyosan megjegyezte:
- Szerinte csak azt mondta: „ha”!
- Hiszen ennél sokkal többet mondtál! - nyöszörögte a Fehér Király¬nő, és a kezét tördelte. - Jaj, sokkal, de sokkal többet!
- Úgy is van - mondta a Fekete Királynő Alice-nak. - Mindig az iga¬zat mondd, előbb gondolkozz, aztán beszélj, és utána írd is le.
- De hát semmi értelme... - kezdte Alice a védekezést, de a Fekete Királynő közbevágott:
- Pontosan ezt kifogásolom! Hogy semmi értelmed! Mit gondolsz, mi haszna van egy értelem nélküli gyereknek? Még egy viccnél is lényeges, hogy értelme legyen, egy gyerek pedig fontosabb egy viccnél, remélem. Ezt akkor sem tagadhatod, ha a fejed tetejére állsz.
- Nem szoktam a fejem tetején állva tagadni - vetette ellen Alice.
- Senki sem állította, hogy szoktál - mondta a Fekete Királynő -, én csak azt mondtam, hogy akkor sem tagadhatod.
- Olyan lelkiállapotban van - vélekedett a Fehér Királynő -, hogy mindenképpen tagadni szeretne valamit, csak azt nem tudja, mit.
- Rosszindulatú, ellenszenves természet - jegyezte meg a Fekete Király¬nő, és ezután egy-két perces kínos csend következett.
A hallgatást a Fekete Királynő törte meg. Azt mondta a Fehérnek:
- Meghívlak Alice estélyére.
A Fehér Királynő bágyadtan mosolygott, és így felelt:
- Én pedig meghívlak téged.
- Nem is tudtam, hogy estélyt adok - mondta Alice -, de ha így van, akkor azt hiszem, nekem kellene meghívnom a vendégeket.
- Megadtuk a lehetőséget, hogy megtedd - jegyezte meg a Fekete Királynő -, de merem állítani, hogy nem sok órát vettél jó modorból.
- Az órán nem jó modort tanítanak - mondta Alice -, hanem számtant meg ilyesfélét.
- Tudsz összeadni? - kérdezte a Fehér Királynő. - Mennyi egy meg egy meg egy meg egy meg egy meg egy meg egy meg egy meg egy meg egy?
- Nem tudom - felelte Alice. - Nem tudtam követni.
- Összeadni nem tud - jelentette ki a Fekete Királynő. - Kivonni tudsz? Vonj ki nyolcból kilencet.
- Nyolcból kilencet nem tudok - válaszolta Alice nagy igyekezettel -, de...
- Kivonni sem tud - szögezte le a Fehér Királynő. - Tudsz-e osztani? Ossz el egy kenyeret egy késsel. Mi az eredmény?
- Azt hiszem... - kezdte Alice, de a Fekete Királynő válaszolt he¬lyette:
- Vajas kenyér természetesen. Próbáljunk még egy kivonást. Adva van egy kutya meg egy csont. Vond ki a csontot. Mi marad?
Alice eltöprengett.
- A csont, ugye, nem marad, ha kivontam... a kutya se maradna, ha¬nem jönne, hogy meg¬harap¬jon... és bizony én se maradnék!
- Tehát azt mondod, hogy semmi sem maradna? - kérdezte a Fekete Királynő.
- Igen, azt hiszem, ez a válasz.
- Téves, mint a többi - mondta a Fekete Királynő. - A béketűrés ma¬radna.
- Hogyhogy? Nem értem.
- Hát figyelj csak ide! - fakadt ki a Fekete Királynő türelmetlenül. - ¬Ugyebár, a kutya kijönne a béketűrésből?
- Lehet - felelte Alice óvatosan.
- Hát akkor ha a kutya elmegy, a béketűrés csak ott marad! - kiáltotta a Királynő.
Alice erre, amilyen komolyan csak tudta, azt mondta:
- Lehet, hogy az is elmenne, csak más irányba. - De közben ezt gon¬dolta: „Hogy mi micsoda sületlenségeket beszélünk összevissza!”
- Számolni tehát egyáltalán nem tud! - mondták a királynők kórusban, nyomatékosan.
- És te tudsz számolni? - fordult Alice hirtelen a Fehér Királynőhöz, mert nem volt ínyére, hogy ilyen ostobának nézik.
A Királynő eltátotta a száját, a szemét meg becsukta.
- Összeadni tudok - válaszolta -, ha elég időm van rá... de kivonni, azt semmi esetre sem!
- Az ábécét ugyebár tudod - mondta a Fekete Királynő.
- Hát persze - felelte Alice.
- Én is - suttogta a Fehér Királynő. - Majd sokszor átismételjük együtt. És elárulok egy titkot: egybetűs szavakat is el tudok olvasni! Hát nem nagyszerű? De azért ne csüggedj. Majd te is megtanulod, ha itt lesz az ideje.
Itt ismét a Fekete Királynő vette át a szót:
- Értesz gyakorlati dolgokhoz? - kérdezte. - Hogyan készül a ház?
- Ezt tudom! - kiáltotta Alice fellelkesülve. - Először is alapot ás¬nak...
- Hibás! - vágott közbe a Királynő. - Nem ásnak, hanem ássák a lapot! És különben is: miféle lapot ásnak?
- Az nem lap - magyarázta volna Alice -, hanem arra húzzák fel a négy falat...
- Négy falat micsodát húznak fel? És vajon szokás házépítés közben falatozni? - faggatta a Fehér Királynő. - Ne hagyj ki ennyi részletet!
- Legyezzük a fejét! - vágott közbe a Fekete Királynő aggodalmasan. - Ennyi gondolkodástól még belázasodik!
Nekiláttak hát, és gallyakkal legyezni kezdték Alice-t, aki a végén kö¬nyörögni kezdett, hogy hagyják abba, mert egészen összekócolták.
- Most már jobban van - állapította meg a Fekete Királynő. - Tudsz idegen nyelveket? Hogy mondják franciául azt, hogy „ingyom-bingyom?”
- Az „ingyom-bingyom” nem is angol szó - felelte Alice komolyan.
- És ki mondta, hogy az? - vágta rá a Fekete Királynő.
Alice úgy látta, hogy ezúttal ki tudja vágni magát a kutyaszorítóból.
- Ha megmondod, milyen nyelven van az „ingyom-bingyom”, akkor én is elárulom, hogyan mondják franciául! - kiáltotta diadalmasan.
A Fekete Királynő azonban csak felhúzta az orrát, és azt mondta:
- Egy királynő nem alkudozik.
„Bárcsak ne is kérdezősködne annyit!” - gondolta Alice.
- Ne veszekedjünk - kérte a Fehér Királynő aggodalmasan. - Mi okozza a villámlást?
- A villámlást - felelte Alice nagyon határozottan, mert ezúttal biztos volt a dolgában - a mennydörgés okozza. Nem, nem! - helyesbített sietve. - Éppen fordítva!
- Már késő visszavonni - szólt rá a Fekete Királynő -, ha egyszer ki¬mondtál valamit, vállalnod kell a következményeket.
- Erről jut eszembe - vágott közbe a Fehér Királynő lesütött szemmel, a kezét tördelve -, akkora zivatar volt múlt kedden... vagyis hogy a múlt keddek egyikén...
- A mi országunkban - jegyezte meg Alice - egyszerre csak egy nap van.
- Együgyű ország lehet - mondta a Fekete Királynő. - Minálunk egy¬szerre két-három nappal vagy éjszaka van, sőt télen néha öt éjszakát is tartunk egyszerre, tudod, a meleg miatt.
- Tehát öt éjszaka melegebb, mint egy? - kockáztatta meg a kérdést Alice.
- Ötször olyan meleg, természetesen.
- De hiszen ötször olyan hidegnek kellene lennie, ha ez a szabály!
- Pontosan! - kiáltotta a Fekete Királynő. - Ötször olyan meleg és ötször olyan hideg is, ugyan¬úgy, ahogyan én ötször olyan gazdag és öt¬ször olyan okos vagyok, mint te!
Alice egy sóhajtással feladta a meddő vitát. „Olyan ez az egész, mint egy találós kérdés, amely¬nek nincs megfejtése!” - gondolta.
- Dingidungi is látta - suttogta a Fehér Királynő, mintha csak magá¬nak beszélne. - Odajött az ajtóhoz egy dugóhúzóval a kezében...
- Minek? - kérdezte a Fekete Királynő.
- Azt mondta, hogy be akar jönni - folytatta a Fehér -, mert valami vízilovat keresett. Mármost az volt a helyzet, hogy akkor épp nem akadt ilyen a háznál.
- Általában szokott lenni? - csodálkozott el Alice.
- Csak csütörtökön - felelte a királynő.
- Tudom, hogy miért kellett volna neki - mondta Alice. - Meg akarta büntetni a halakat, mert...
A Fehér Királynő azonban csak mondta a magáét:
- Olyan zivatar volt, hogy azt el se tudod képzelni!
- Nem tud ő semmit elképzelni - szólt közbe a Fekete Királynő.
- A tető egy része leszakadt, és ettől még több mennydörgés jött be... csak úgy gurult szana¬szét a szobában, hatalmas darabokban... felboro¬gatta a bútort meg mindent... A végén már annyira féltem, hogy a nevem se jutott eszembe!
Alice közben így gondolkodott: „Én bizony nem a nevemen törném a fejemet egy természeti csapás kellős közepén! Hiszen annak semmi ér¬telme!” De megtartotta magának a véleményét, nehogy megbántsa sze¬gény királynőt.
- Bocsáss meg neki, felség - mondta a Fekete Királynő Alice-nek, mi¬közben megfogta a Fehér Királynő kezét, és gyengéden simogatni kezdte. - Nem akar rosszat, de általában csupa ostoba¬ságot hord össze.
A Fehér Királynő szégyenlősen nézett Alice-re, aki érezte, hogy most valami kedveset kellene mondania neki, de a világon semmi sem jutott eszébe.
- Soha nem kapott jó nevelést - folytatta a Fekete Királynő -, és ehhez képest megdöbbentően jóindulatú! Simogasd csak meg a fejét, meglátod, hogy örül neki!
De ez már meghaladta Alice bátorságát.
- Egy kis kedvesség... meg néhány hajcsavaró... igazán csodát tudna művelni vele.
A Fehér Királynő nagyot sóhajtott, és fejét Alice vállára hajtotta.
- Olyan álmos vagyok! - dünnyögte.
- Fáradt szegénykém - mondta a Fekete Királynő. - Simítsd le a haját, add neki a hálósapkát, és énekelj valami megnyugtató altatódalt.
- Nincs nálam hálósapka - felelte Alice -, és nem tudok egyetlen altató¬dalt sem.
- Akkor, úgy látszik, magamnak kell énekelnem - adta meg magát a Fekete Királynő, és rákezdte:
Csitt, csitt, kicsi hölgyem, Alice édes ölében,
míg kész az ebéd, csicsikálj, nosza, szépen;
jóllakva ebéddel, csupa bál lesz az éj,
megy Alice s a királynék, a Sötét s a Fehér.
- Most már tudod a szöveget - tette hozzá, miközben Alice másik vállára hajtotta a fejét -, énekeld el most nekem. Én is kezdek elálmosodni. - A következő pillanatban mindkét királynő mélyen aludt, és versenyt hortyogott.
- Most mit tegyek? - fakadt ki Alice, miközben előbb az egyik, aztán a másik kerek kobak legurult a válláról, és mint két súlyos gombolyag, megpihent az ölében. - Nem tudok róla, hogy valaki egyszerre két alvó királynő álmát őrizte volna! Anglia történetében legalábbis nem fordult még elő, hiszen egynél több királynő soha nem volt egyszerre. Ébredje¬tek föl, olyan nehezek vagytok! - mondta türelmetlenül, de a halk hor¬tyogáson kívül egyéb választ nem kapott.
A horkolás percről percre erősödött, egyre dallamosabbá vált, egy idő múlva már mintha valami szöveget is ki tudott volna hámozni belőle. Olyan feszülten figyelte a hangokat, hogy mikor a két súlyos fej hirtelen eltűnt az öléből, nem is vette észre.
Egy boltíves kapu előtt állt, amely fölé nagybetűkkel ez volt írva: ALICE KIRÁLYNŐ, két olda¬lán pedig egy-egy csengőfogantyú lógott, az egyik ezzel a felírással: Vendégek csengője, a másik pedig: Szolgák csengője.
„Megvárom, míg vége a zenének - gondolta Alice -, aztán meghúzom a... a... Melyik fogantyút is kell meghúznom? - törte a fejét a két táblát nézve. - Nem vagyok se vendég, se szolga. Igazán kellene itt egy Királynő csengője feliratú fogantyúnak is lennie...”
Ekkor a kapu résnyire kinyílt, egy hosszú csőrű alak dugta ki rajta a fejét, és ezt rikkan¬totta:
- A jövő hét utánig nincs félfogadás! - az¬zal ismét becsapta a kaput.
Alice sokáig dörömbölt, zörömbölt mind¬hiába, végül egy fa tövében ülő vénséges vén Béka feltápászkodott, és lassan hozzászökdé¬cselt. Élénksárga ruhát hordott, óriási bakancs volt a lábán.
- Mi van már? - kérdezte a Béka mély, re¬kedt suttogással.
Alice hátrafordult, készen rá, hogy belekös¬sön akárkibe.
- Hol az a szolga, aki a kaput őrzi? - kér¬dezte.
- Melyik kaput? - kérdezett vissza a Béka. Olyan lassan motyogta a szavakat, hogy Alice majdnem toppantott türelmetlenségében.
- Hát ezt a kaput, mi mást! - kiáltotta.
A Béka nagy, kifejezéstelen szemekkel bá¬multa a kaput, majd közelebb ment, és végig¬húzta rajta a hüvelykujját, mintha azt vizs¬gálná: nem pereg-e róla a festék. Aztán Alice-¬re nézett.
- Őrizni a kaput? - kérdezte. - Miért, meg akar szökni? - A hangja olyan rekedt volt, hogy Alice alig hallotta.
- Nem értem, mit mond - hajolt közelebb.
- Angolul beszélek, nem? - folytatta a Béka. - Vagy talán süket vagy? Miért akar a kapu meg¬szökni?
- Semmiért! - mondta Alice türelmetlenül. - Kopogtam rajta.
- Ezt nem kellett volna... nem kellett volna... - motyogta a Béka. - Az csak felingerli. - Azzal odalépett a kapuhoz, és hatalmas bakancsá¬val jókorát rúgott bele. - Ha békén hagyod - krákogta, miközben visszahuppogott a helyére, a fa alá -, akkor ő is nyugton marad.
A kapu kitárult, és bent valaki éles hangon ezt énekelte:
Nosza, halld, Tükörország, hogy Alice mit üzen:
„A kezembe jogar, koronás a fejem;
ki Tükörbeli Polgár, az ebédre betér:
jön Alice s a királynék, a Sötét s a Fehér.”
És refrénként hangok százai zengték vele:
Nosza, teljen a serleg, az ónkupa sorba,
és hintse az asztalt csigahéj, ocsu, korpa,
kávéba a macska, teába egér:
háromszor a harminc hurrát Alice-ért!
Aztán zűrzavaros éljenzés következett, miközben Alice azt gondolta: „Háromszor harminc az kilencven. Kíváncsi vagyok, számolja-e valaki!” Egy perc múlva ismét csend lett, és az iménti éles hang előadott egy újabb versszakot:
Alice int: „Ki Tükörbeli Polgár, ide térjen,
nagy kegy, ha ki látja, ki hallja személyem;
jer hát vacsorámra, hisz Alice maga kér,
s hozzá a királynék, a Sötét s a Fehér!”
Amire ismét a refrén következett:
Csorduljon ecet, spiritusz, lila tinta
s csupa ily csuda-drága nedű poharunkba,
a borba hamut, homokot s ami fér -
¬nosza hétszer a hetven hurrát Alice-ért!
„Hétszer hetven! - ismételte Alice elkeseredve. - Hiszen annak hol¬nap se lesz vége! Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most bemegyek.” És be is ment. Mihelyt megjelent, halálos csend támadt.
Alice lámpalázasan nézett végig az asztalnál ülőkön, miközben átlép¬kedett a hatalmas termen. Körülbelül ötven vendég volt jelen, méghozzá a legkülönfélébb fajták: voltak köztük mada¬rak, egyéb állatok, még né¬hány virág is. „Örülök, hogy hívás nélkül is eljöttek - gondolta Alice -, mert magamtól soha nem tudtam volna, kiket kell meghívnom!”
Az asztalfőn három szék állt; a Fekete és a Fehér Királynő már elfog¬lalt közülük kettőt, de a középső még üres volt. Alice leült, kényelmet¬lenül érezte magát a némaság miatt, hevesen kívánta, bárcsak megszólalna már valaki.
A Fekete Királynő törte meg a csendet:
- Lekéstél a levesről és a halról - közölte. - Hozzátok a pecsenyét!
A felszolgálók egy báránycombot tettek Alice elé, aki riadtan nézte, mert addig sosem kellett még húst szeletelnie életében.
- Kissé meg vagy illetődve, hadd mutassalak be én a báránycombnak - mondta a Fekete Királynő. - Alice - bárány; bárány - Alice.
A báránycomb felugrott a tálban, és meghajolt Alice előtt, ő pedig viszonozta a meghajlást, nem tudva: féljen-e vagy mulasson.
- Adhatok egy szeletet? - kérdezte aztán, felvéve a kést, és ránézett a két királynőre.
- Semmi szín alatt - mondta a Fekete Királynő igen határozottan. - ¬Nem illik fölszeletelni valakit, akit bemutattak neked. Vigyétek a pecse¬nyét! - A felszolgálók el is vitték, de máris hoztak helyette egy jókora mazsolás pudingot.
- Inkább nem mutatkoznék be a pudingnak, ha lehet - mondta Alice sietve -, különben egyáltalán nem ebédelünk. Adhatok belőle?
De a Fekete Királynő csak egy barátságtalan pillantást vetett rá, és azt morogta:
- Puding - Alice; Alice - puding. Vigyétek a pudingot! - És a pin¬cérek máris vitték, még mielőtt Alice viszonozni tudta volna a meghaj¬lást.
Eszébe jutott azonban: ugyan miért csak a Fekete Királynő adhat itt parancsokat? Kísérlet¬képpen így kiáltott fel:
- Hozzátok vissza a pudingot! - És az máris ott díszelgett az asztalon, mintha egy bűvész vará¬zsolta volna elő. Olyan nagy volt, hogy Alice kissé megijedt tőle, akárcsak a báránycombtól, de aztán legyőzte félel¬mét, és átadott egy szeletet a Fekete Királynőnek.
- Mégiscsak pimaszság! - mondta a puding. - Kíváncsi vagyok, te mit szólnál hozzá, ha én vágnék ki belőled egy szeletet, ebadta!
Alice erre csak bámulni és tátogni tudott.
- Mondj már valamit - szólt rá a Fekete Királynő -, nem helyénvaló, hogy a puding tartja szóval az egész társaságot!
- Tudod, a mai napon rengeteg verset és dalt hallottam - kezdte Alice, egy kicsit megszeppen¬ve attól, hogy amint kinyitotta a száját, a terem¬ben halálos csend támadt, és minden szempár őrá meredt. - És nagyon különös, hogy mindegyik vers halakról szólt. Nem tudod véletlenül, hogy miért kedvelik errefelé annyira a halat?
A Fekete Királynőhöz intézte szavait, akinek válasza távolról sem illett a kérdéshez.
- Ami a halakat illeti - mondta nagyon lassan és ünnepélyesen -, ő fehér felsége ismer egy igen kedves fejtörőt, amely végig versben íródott, és végig halakról szól. Előadja talán?
- Fekete felséged igen kedves, hogy megemlíti - turbékolta a Fehér Királynő Alice fülébe. - Nagy örömömre szolgálna, ha elmondhatnám. Megengeded?
- Boldog lennék, ha hallhatnám - felelte Alice nagyon udvariasan.
A Fehér Királynő fölnevetett, és megsimogatta Alice arcát. Aztán neki¬kezdett:
„Legelőbb: hol a hal?”
Csuda könnyü: halat terem itt a fenyő is.
„S ha a hal elinal?”
Csuda könnyü: halat kifog egy csecsemő is.
„Nosza, főjön a hal!”
Csuda könnyü: egy óra se kell az egészhez.
„Tedd a tálba hamar!”
Csuda könnyü: a tálba kerül, mire kész lesz.
„Ide tedd, ha kifőtt!”
Csuda könnyü letenni elédbe a tálat.
„Nos, emeld a fedőt!”
De nehéz: emelem, kezem is belefárad ¬-
a fedő letapadt,
csuda tudja, mi fogja, ragasztja le enyvként!
Mi nagyobb feladat?
Kitálalni halam? Kitalálni a rejtvényt?
- Gondolkozz egy percig, aztán közöld a megoldást - mondta a Fekete Királynő. - Addig iszunk az egészségedre... Alice királynő egészségére! - rikoltotta teli torokból, mire a vendé¬gek inni kezdtek, de mindegyik a lehető legfurcsábban: volt, aki a fejére borította a poharát, mint valami föveget, és az arcán lecsurgó bort itta; mások feldöntötték az üvegeket, és az asztal szélén lefutó patakocskákat itták föl; hárman pedig (Alice kengurunak vélte őket) belemásztak a birkapörköltös tálba, és lefetyelték a mártást.
„Akár a malacok a vályúnál!” - gondolta Alice.
- Formás kis beszédben köszönetet kell mondanod - szólt a Fekete Királynő, és összevont szemöldökkel Alice-re nézett.
- Majd mi támogatunk közben - suttogta a Fehér Királynő, miköz¬ben Alice engedelmesen, de kissé megszeppenve állt föl, hogy megtartsa beszédét.
- Köszönöm - suttogta vissza -, de anélkül is nagyon jól megvagyok.
- Anélkül soha nem lesz az igazi - mondta a Fekete Királynő nagyon határozottan, így Alice kénytelen volt meghajolni előttük.
(„És úgy, de úgy nyomtak! - mesélte később, mikor nővérének előadta a lakoma történetét. - Már azt hittem, össze akarnak lapítani!”)
Beszéd közben alig tudott egy helyben állva maradni: a két királynő úgy préselte két oldalról, hogy szinte fölemelték a levegőbe.
- Azért emelkedem szólásra, hogy köszönetet mondjak... - kezdte, de egyszerre azt vette észre, hogy valóban fölemelkedett a levegőbe; sikerült azonban megkapaszkodnia az asztal szélében, és így visszahúzta magát a földre.
- Vigyázz magadra! - visította hirtelen a Fehér Királynő, és meg¬ragadta Alice haját. - Itt valami történni fog!
És valóban (amint Alice később elmesélte) sok minden történt egyazon pillanatban. A gyer¬tyák felnyúltak a mennyezetig, mint megannyi óriási, lángoló nádszál. A palackok két-két tányért ragadtak meg, és olda¬lukra illesztve, mintha szárnyuk nőtt volna, nagy surrogással röpködni kezdtek.
„Egészen úgy néznek ki, mint a madarak” - gondolta Alice, miközben iszonyatos zűrzavar kerekedett.
A könyöke felől rekedt hahotázást hallott; odafordult, hogy lássa, mi történt a Fehér Király¬nővel, de a Királynő helyén a báránycomb ült.
- Itt vagyok! - kiáltotta egy hang a levesestál felől, és Alice odakapta a fejét: még épp idejé¬ben, hogy megpillantsa a Királynő szélesen mosoly¬gó arcát a tál pereme fölött, mielőtt eltűnt volna a levesben.
Nem volt vesztegetni való idő. Máris több vendég hevert az ételek közt a tálakban, a merőkanál pedig Alice felé lépkedett az asztalon, és még intett is neki, hogy térjen ki az útból.
- Nem bírom tovább! - kiáltotta Alice, azzal mindkét kezével meg¬markolta az abroszt; egy hatalmas rántás, és tányérok, tálak, vendégek, gyertyák mind egy kupacba dőltek a padlón.
- Téged pedig... - folytatta, és a Fekete Királynő felé fordult, mert úgy vélte, hogy ő okozta az egész felfordulást; a Királynő azonban nem volt már mellette, hanem egy játék baba méretére zsugorodva az asztal tetején futkosott körbe-körbe nagy vidáman, és a sálját kergette, amely mögötte úszott a levegőben.
Máskor Alice nagyon elcsodálkozott volna ezen, de most már olyan izgatott volt, hogy semmin nem tudott meglepődni.
- Téged pedig - ismételte, és közben elkapta a szaladgáló kis figurát, épp abban a pillanatban, amikor az átugrotta az asztalra éppen leszálló borosüveget - majd én ráncba szedlek! Úgy megrázlak, hogy cicává vál¬tozol!